GALAMBNAGYMAMA

Regény, 107 oldal, keménytáblás. Móra Könyvkiadó

Itt megrendelheted kb. 20% kedvezménnyel online!
(Ha a Móra Kiadónál elfogyott, keres más terjesztőknél - Líra, Libri, Bookline - vagy e-könyvként!)

„Az utazásuk előtti este könnyezve búcsúztunk el egymástól, ahogy az szerelmesek között szokás. Akkor ott, míg ültünk a lépcsőn, kéz a kézben, Tititá elárulta nekem a legnagyobb titkot: megmutatta az égen, melyik csillag a Csacsukua. A legszebb csillag volt. Fényesen izzott a Hold közelében."

Az első szerelem, az első nagy titok, az első találkozás az elmúlással. A legelső mindenből a legemlékezetesebb, és Nógrádi Gábor mesés történetei éppen erről szólnak: a gyerekkor boldog-szomorú pillanatairól. A nagymama galambbá változik, az elhagyott trombita megszólal, a magányos kislány halacska lesz, az állatkereskedésben pótapa is kapható, a nem létező kutya harap. Szerencsére a sírásnak mindig nevetés a vége. Az igazi mesék már csak ilyenek. A Galambnagymama ajánlott irodalomként bekerült az egyik 3. osztályosoknak szóló általános iskolai tankönyvbe.

Nógrádi Gábor: „A Galambnagymama majdnem mindegyik meséje megtörtént eseményen alapul. A címadó történet, és A nincsen kutya fogai például Zsuzsi unokahúgommal esett meg. Más mesékben pedig egy-egy elem igaz. Persze attól, hogy valami megtörtént és belekerült egy irodalmi műbe, még sem jobb, sem rosszabb nem lesz azoknál a részeknél, amit az író talált ki. Csak érdekesség, ha kiderül, hogy például a Robinson története igaz. Persze nem egészen úgy, ahogy Defoe leírta. Az olvasó mindent úgy olvas, mintha igaz lenne. Ahogy Anna mondta a budapesti Városligeti Iskolában: ha olvasni kezdek, akkor még a betűk is eltűnnek a szemem elől, és ott vagyok, ahol a történet történik, azt látom, amit a képzeletem a szöveg alapján kivetít elém.

Elárulok egy titkot, amit sok felnőtt sem tud: amiben nagyon hiszel, amit erősen érzel, az ugyanúgy létező, „valóságos” dolognak számít számodra, mint egy pohár víz, vagy egy szelet csoki. És ez mindaddig így van, amíg azt a valamit hiszed, azt érzed. Persze az is igaz, hogy ha már nem hiszed, vagy nem érzed, akkor a hit és az érzés eltűnik, miközben a pohár víz és a csoki marad. (Persze csak akkor, ha közben nem etted meg!☺)”

Hol vagy Dávid?

Dávid este hat és hét óra között eltűnt a szobájából, miközben a szülei otthon voltak, a tévében harsogták a híreket, és kint, a sötét Budapesten száraz leveleket sodort a hűvös, novemberi szél.

Csak a szemüvege maradt a nyitott könyv mellett az ágyon, a vékony, szőke kisfiú nem volt sehol.

Az ajtón nem mehetett ki. A szülei biztosan észrevették volna.

Az ablakon át sem szökhetett el: Dávidék egy toronyház ötödik emeletén laktak.

No, de akkor hogyan…? Hova tűnt? Mi történt?

Ez az este is ugyanúgy kezdődött, mint a többi.

Dávid egész délután az ágyára kuporodva olvasott, mint mindig, ha a szülei nem voltak otthon és unta tévét. Aznap ismét a távoli csillagról érkezett kis herceg meséjét olvasta, amit egy francia pilóta írt. A történet úgy kezdődött, hogy Saint-Exupérynek, az író-pilótának elromlott a repülőgépe és le kellett szállnia a sivatagban.

„Ott dőltem álomra az első este a homokon, ezermérföldnyire minden lakott helytől… Elképzelhető hát, mennyire meglepődtem, amikor hajnalban egy fura kis hang ébresztett föl. Azt mondta: ‒ Légy szíves, rajzolj nekem egy bárányt!”

Ha egy történet megtetszett Dávidnak, elolvasta újra meg újra. Régen a meséket tízszer is. A brémai muzsikusokat tizenötször. A kis herceg-et még csak háromszor.

Éppen ott tartott, hogy a kis herceg a kígyóval beszélget, mert vissza akar menni a bolygójára, amikor odakint nyílt az ajtó. Dávid ugrott, szaladt, a szülei érkeztek. Egész délután erre várt.

Édesanyja tömött szatyorral, édesapja teli táskával fáradtan támolygott be az ajtón.

– Jaj, a fejem! – siránkozott az egyik. – Jaj, a lábam! – nyöszörgött a másik.

– Jaj, de nehéz napom volt! – mondták egyszerre, és dőlt belőlük a panasz. Mert buta a főnök, nagy a forgalom, piszkos a levegő, drága az élet, kevés a pénz, és semmire sincs idő.

– Megint A kis herceg-et olvasom! – kiáltotta Dávid. – Most már negyedszer!… –, s kezdte volna mesélni, hol tart, amikor megszólalt a telefon.

– Jaj, szervusz Olgám, de jó, hogy hívsz, képzeld…! – hadarta Dávid mamája, és a barátnőjének is elmondta, hogy buta a főnök, nagy a forgalom, piszkos a levegő, drága az élet satöbbi, satöbbi.

– Már a kígyónál tartok… – fordult Dávid az édesapjához –, de az apja csak bólintott, lerogyott a fotelbe, és bekapcsolta a tévét.

– Jó, jó, majd elmondod, de hadd nézzem meg előbb a híradót, mert nem tudok semmit a világról. – És már nézte is, hogy mi érdekes történik Berlinben, Londonban meg Tanganyikában, messze, messze, ahol a madár se jár.

Dávid kicsit állt, kicsit várt, aztán visszament a szobájába, hogy újra elolvashassa, hogyan segít a kígyó a kis hercegnek visszatérni a bolygójára, ahol nincs más, csak egy védtelen virág meg egy bárány.

– Dávid! Vacsora! – nyitott be egy óra múlva az ajtón a mamája, de a gyerekszoba üres volt. – Dávid! – mondta ismét és még hangosabban. – Most ne bújócskázzunk, jó? – És a mama dühösen bekukkantott a szekrénybe, az ajtó mögé, de még az ágy alá is, ahol egy gyerek elférhet: – Ezt a buta kölykét!… Épp most van kedve játszani, vacsoraidőben?… De nem találta a fiát sehol.

Nem értette.

Szólt a férjének, és ketten újra átkutatták a gyerekszobát, egyre értetlenebbül és egyre rémültebben.

Dávid azonban nem volt sehol. A két felnőtt csak állt, néztek körbe-körbe, s dadogtak, mint két megijedt gyerek.

– Nem tűnhetett el… Ajtó, ablak zárva… Dávid! Dávid… Gyere már! Ne butáskodj!… Akarod, hogy megbeszéljük a kis herceget?…

De válasz nem volt. Csend volt.

Az anya remegő kézzel felemelte az ágyról a gyerek szemüvegét, rápillantott a könyvre és a lélegzete elakadt.

A könyv ott volt kinyitva, ahol a rajzon palásttal és karddal a kis herceg áll. Csakhogy a rajzon nem egy kis herceg volt, hanem kettő. Két egyforma palásttal és két egyforma karddal. És az egyik kis herceg kicsit hasonlított… Igen, hasonlított! Nagyon hasonlított Dávidra.

Az anya némán intett, az apa a rajzra nézett, és elsápadt. Hogyan…?! Hogyan került a gyerek a könyvbe? Hiszen… Hiszen ilyen nem lehet! Ilyen nincs!

Vagy mégis?…

Azonnal felhívták a pszichológust. Mit lehet csinálni? A pszichológus nem tudta. Azonnal felhívták a rendőrséget. Mit lehet csinálni? A rendőrség nem tudta. Azonnal felhívták a szigorú nagymamát. Mit lehet csinálni? A nagymama tudta.

– Hát nem értitek? – kérdezte. – Hát ezt se értitek? Dávidka beleolvasta magát a könyvbe. Olvasta, olvasta, újra meg újra addig-addig, amíg a történetbe bele nem került. Vissza akarjátok kapni a fiatokat a könyvből? Ki kell olvasni belőle. Addig olvassátok, hangosan mondjátok, amíg vissza nem jön, meg nem találjátok.

– És ha nem jön vissza? – zokogott Dávid anyja. – Ha végleg a könyvben marad?!

– Az a ti hibátok – mondta a szigorú nagymama, és letette a kagylót.

Azon az éjszakán az anya és az apa egymást váltva négy-ötoldalanként hangosan olvasták fel A kis herceg-et. És olvasták egyszer, olvasták kétszer, háromszor, négyszer. És az álmosságtól lecsuklott a fejük, lecsúszott a könyvről a kezük, de csak olvastak, olvastak, míg halvány fénnyel fel nem bukkant a házak között a reggel.

– „Nem játszhatom veled – mondta a róka. – Nem vagyok megszelídítve.” – olvasta éppen az apa, mikor az asszony hirtelen megragadta a kezét.

A férfi felpillantott.

Dávid az ágyán feküdt. Nem volt rajta palást, nem volt a kezében kard, csak hevert ruhástól a takarón, és aludt mélyen, mint máskor is, ha elszundított hirtelen.

Akkor a szülei némán és óvatosan levetkőztették, gondosan betakargatták, mindketten megcsókolták, és az ágya mellé ülve némán őrizték, vigyáztak rá az ébredésig.

Meg még évekig, életük végéig.