PAPA, NE MÁR!

Regény, 144 oldal, keménytáblás. Móra Könyvkiadó
Bolti ár 2290 Ft – Online ár: 1718 Ft

ITT megrendelheted!

Samu szereti Papát. Szereti, ha háromszáz kilométerre van tőle, de megőrül, ha csak három méterre. Mert a Papát nem lehet kibírni. A Papa mindenbe beleszól. A Papa mindent jobban tud. A Papa fontoskodik. A Papa vénember létére csajozik. A Papa ölelget. A Papa gyógyít. A Papa Samu elé megy az iskolába. A Papa botrányt csinál a múzeumban. A Papa árulkodik. A Papa nem kopogtat. A Papa egyszerűen CIKI! Mióta a Papa Samuékhoz költözött, szerencsétlen Samunak egyetlen nyugodt pillanata sincsen. Még a fürdőszobában sem. Ezt nem lehet kibírni! Segítség, a Papa jön… A Papa itt van… És itt marad örökre. Papa, ne már!

Nógrádi Gábor: „Természetesen magamról mintáztam a Papát is, aki Nyíregyházáról, a szülővárosomból költözik fel a lánya családjához Pestre, és magamról mintáztam Samut is, aki voltam valamikor, gyerekkoromban. Mert bizony ilyen gátlásos, szorongó, mindentől félő kiskamasz voltam. És ilyen erőszakos, mindenkinél okosabb, mindenkinek tanácsot adó Papa vagyok most. Nem mondhatom, hogy nehéz volt megírni ezt a könyvet. Csak beszélgetni kellett magammal. A mai magamnak a régi magammal. Elárulom a titkot: minden könyvem így készül. Minden szereplő én vagyok. Beszélgetünk, vitatkozunk, veszekszünk, verekszünk. Sőt, még gyilkolászunk is, mint a Marci könyvekben. Remélem, a Papa, nem már! főszereplőiben sok nagypapa és a sok unoka magára ismer. És ezek a kis humoros helyzetek segítenek abban, hogy még jobban megszeressék egymást minden hibájukkal együtt.”

RÉSZLET A KÖNYVBŐL

Tudtam! Annyira tudtam!

A Papa pontosan szombaton délben érkezett hozzánk.

Naná, hogy nem délelőtt tízkor, vagy délután kettőkor!

Déli 12 órakor dudáltak a kapunk előtt.

Nem egyszer. Kétszer ötször. Ti-ti-ti-tá-tá! Ti-ti-ti-tá-tá!

Éppen segítettem teríteni.

Majd’ kiesett a gyomrom az éhségtől, mert reggel óta nem ettem semmit néhány szendvicsen, meg egy kis sütin és fagyin kívül, amikor hallom, hogy dudálnak.

Gratulálok, Papa!

Ebédidő?

Ugyan már!

Minek az?

Majd ebédelünk este.

Vagy holnap!

Bibi, a húgom persze boldogan visítozott, mint kismalac, ha meglátja a moslékot:

– Itt a Papa! Itt a Papa!

Megjegyzem: az ember nem felelős a testvére elmeállapotért. Vagyis hogy totál dilis.

Kinéztem az ablakon.

Mit mondjak?

Egy hatalmas kamion-dinoszaurusz állt a kapunk előtt. Persze lehet, hogy repülőgép volt, csak letört a szárnya a kanyarban.

Te jó ég! A Papa elhozta az egész házát a fáskamrával meg a budival együtt?! (A „budi” csúnya szó, nem szabad leírni. Helyette azt kell, hogy… izé… Vécé az udvaron. Hogy is mondják? Most nem jut eszembe.)

Anya persze csak legyintett:

– Ugyan már, kisfiam! Hol kamion ez? Még teherautónak is kicsi.

– Oké! Értem – mondtam. – Hozom a szemüvegedet.

Anya erre beígért egy pofont, és kirohant az utcára.

Persze én is kimentem köszönni a Papának, mert engem udvariasságra neveltek. Nem úgy, mint egyeseket, akik ebédidőben landolnak egy kerekes űrhajóval a rokonuk háza előtt.

Mire kiértem, Bibi már a Papa nyakában ült, Anya meg a borostáját puszilgatta. Na, jó, a szakállát. Mert a papának az is van egy kicsi, ami fehér és szúr. A haja is fehér és göndör, és kilóg a kalapja alól, amit sose vesz le, ha elmegy valahova.

– Nem hiszem el! – kiabálta felém már messziről. – Csak nem az én unokám közeledik amott a kerti úton? – És kitárta a karját. – Hova nősz, gyerek? Ülve nyalod az eget!

Gratulálok! Már kezdi. Cikiz meg rímel, ahogy szokott, ha találkozunk.

Persze hagytam, hogy megöleljen. Az embernek csak egy nagyapja van.

Illetve kettő.

De legfeljebb három-négy, ha a szülei elválnak, és újra megházasodnak, vagy ilyesmi.

Ahogy megölelt, éreztem a szagát.

Na, jó, nem volt büdi, de olyan… olyan nem tudom milyen szaga volt.

Olyan szaga, mint amikor Anya kicsomagolja a téli kabátokat meg ruhákat ősszel. Olyan nagyapa-szaga.

És nekem most ezt kell szagolnom egy életen át?!

– Mi van? – nézett rám, és minden ránc csupa vigyor lett az arcán. – Se puszi, se pá? Nem örülsz, hogy a nagyapád hozzátok költözik?

Érdekes kérdés volt.

Nem kellett volna szétgyötörni az agyamat, hogy feleljek, mint töri órán.

De inkább megpusziltam.

Szerencsére megjött Apa a taxijával, mert ilyenkor szokott hazaugrani, ebédelni.

Na, most nem fog! Köszönje a Papának!

Persze ő is megölelte a Papát, és boldog volt.

Mi van? Itt mindenki boldog, csak én nem?

Lehetetlen, hogy bennem legyen a hiba!

– Gyerünk az asztalhoz, mert kész az ebéd! Majd utána lepakolunk – mondta a legokosabb anya a földön. – Papa, hívd be a sofőrt, meg a rakodókat!

A „legokosabbat” visszavonom.

Egy sofőr meg két rakodó, az három ember. Mondjuk, a Papát nem számolom, de vele együtt négy.

Ennyi hús nincs is kirántva!

És Anya csak egy tepsi rétest csinált.

Remélem, ezek rendes férfiak, akik keserű söröket, meg büdös pálinkákat isznak, és utálják a sütit.

Tévedtem.

Sajnos, nem utálták.