Visszhang
Péterfi Rita: Mit tudunk az iskolán túli világról? http://www.tanszertar.hu/eken/2009_02/pr_0902.htm
(Amit a 10-12 évesek az iskolai kötelező olvasmányokon kívül a maguk kedvére olvasnak) RÉSZLETEK
A rendszer fejlesztőit tehát arra kértem, hogy készítsenek olyan táblázatokat, amelyből láthatóvá válik, hogy a 10-12 éves korosztály mely szerzők műveit kölcsönzi. A vizsgált két év a 2003-as és a 2008-as esztendő volt.
Összesen nyolc – négy Vas megyei és négy Pest megyei – város könyvtárából származnak az adatok: Celldömölkről, Kőszegről, Sárvárról és Vasvárról, valamint Érdről, Gödöllőről, Százhalombattáról és Szentendréről. Az olvasáskutatás több évtizedes tapasztalataiból tudjuk, hogy az országos átlaghoz mindig a kisvárosokban látható helyzet hasonlít a leginkább.
2. ábra: A leggyakrabban kölcsönzött szerzők2003-ban és 2008-ban a nyolc városi könyvtárban
(A kölcsönzések számának feltüntetésével)
2003 | 2008 | |||
---|---|---|---|---|
1. | Daniels, Lucy | 353 | Brezina, Thomas | 1557 |
2. | Disney, Walt | 324 | Cabot, Meg | 329 |
3. | Wilson, Jacqueline | 160 | Stilton, Geronimo | 373 |
4. | Fekete István | 149 | Rowling, J. K. | 201 |
5. | Pol, Anne-Marie | 149 | Wilson, Jacqueline | 166 |
6. | Kastner, Erich | 140 | Simon, Francesca | 129 |
7. | Rowling, J. K. | 136 | Daniels, Lucy | 124 |
8. | Nógrádi Gábor | 131 | Nógrádi Gábor | 123 |
9. | Clement, Claude | 124 | Clement, Claude | 104 |
10. | Rushton, Rosie | 116 | Delahaye, Gilbert | 97 |
11. | Molnár Ferenc | 95 | Disney, Walt | 94 |
12. | Sachar, Louis | 76 | Schröder, Patricia | 88 |
13. | Cabot, Meg | 73 | Lenhard, Elizabeth | 88 |
14. | Lindgren, Astrid | 69 | Masannek, Joachim | 87 |
15. | Tolkien J. R. R. | 67 | Fekete István | 84 |
16. | Köthe, Rainer | 60 | Janikovszky Éva | 82 |
17. | Lamb, Kathryn | 53 | Shan, Darren | 81 |
18. | Stine, R. L. | 52 | Horowitz, Anthony | 74 |
19. | Deary, Terry | 51 | Molnár Ferenc | 60 |
20. | Shan, Darren | 47 | Böszörményi Gyula | 57 |
Mindkét év listáit áttekintve láthatjuk, hogy a szerzők zöme külföldi, döntő többségében angolszász. A lista 2008-ra némi átalakuláson ment keresztül, a szerzőknek csaknem fele eltűnt a húszas listáról. Ez nem azt jelenti, hogy az a kilenc szerző, aki az egyiken még jelen volt, az a következőről már nyom nélkül tűnt volna el, mindössze annyi történt, hogy a helyükre lépő kilenc új szerző az első húszból kiszorította őket.
Nem új jelenség, hogy kedvelt, sokat olvasott művekké válnak azok a regények, melyeknek elkészül filmes változatuk is. Film készült például Lindgren Harisnyás Pippijéből, Rowling Harry Potter sorozatából, Fekete István Tüskevárából, Brezina több könyvéből, és Masannek Vad focibandájából, s több változata készült el A Pál utcai fiúknak is. S ez történt Tolkien regényével, A Gyűrűk Urával is. A 2001 végén bemutatott film 2003-ban listás helyre hozta a regényt, de 2008-ban már annak hatása lecsengett, így kiszorult a húszas mezőnyből.
Első listánkon három magyar szerző szerepel, Fekete István, Nógrádi Gábor és Molnár Ferenc. Fekete István a Tüskevárral és a Téli berekkel, Molnár Ferenc pedig A Pál utcai fiúkkal, vagyis a hagyományos kötelező olvasmányokkal került fel a listára. Nógrádi Gábor csakúgy, mint 2003-ban, 2008-ban is egyszerre több könyvével volt jelen a gyerekek olvasmányai között.
S bár tudom, nem véletlen, hogy a gyerekeknek szánt könyvek jelentős része a varázslat, a mágia területére, a boszorkányok világába visz el, de nem mindegy, hogy milyen történetbe ágyazottan teszik. Nem mindegy, hogy Nógrádi Gábornál cserélődnek-e fel gyerek és szülő szerepei, Brezina hősnői, a kis boszorkányos képességű lányok ügyetlenkednek-e, Lindgren Harisnyás Pippije oldja-e meg különleges képességeivel a nehéz helyzeteket, vagy Darren Shannál írtja ki a démon a főhős egész családját.
*
A gonosz hét napja
Deák Attila Terasz
A mai tinédzserekről szóló történet erénye, hogy sodró lendülete nemcsak a fiatalokat, de szüleiket, sőt nagyszüleiket is magával ragadja. Az író a zűrös kamaszkor, egy viszonzatlan szerelem bemutatása mellett egy családját elhagyó, zsarnok apa botlását is megrajzolja.
Nógrádi Gábor író, költő hosszú évek óta karácsony táján remek olvasnivalóval lepi meg az öt-tíz éves gyermekeket. Most viszont a néhány évvel idősebb korosztályt célozta meg. Többek között a Sose halunk meg, a Csocsó, avagy éljen május elseje című Koltai Róbert-filmek, a Meseautó és a Hyppolit új változatának forgatókönyvírójaként már megmutatta, hogy ontja a sziporkázó dialógusokat.
Most a tinédzserek sajátos szóhasználatával halmozza el az olvasót, remek szituációkban mutatja be viselkedési szokásaikat, gondolkodásmódjukat. Közben pedig bölcs tanácsokat, élettapasztalatokat is elrejt, méghozzá úgy, hogy azok véletlenül sem hatnak didaktikusnak. Nagyon életszerűvé teszi a történetet az informatikai zsargon használata, egy „szélhámos” chatelés bemutatása is. Nógrádi Gábor regényét akár hiánypótló jelzővel is illethetjük. Várjuk a folytatást.
*
TARJÁN TAMÁS: NÓGRÁDI GÁBOR LAUDÁLÁSA
Első gyerekkönyve megjelenésének harmincadik évfordulóján ismeri el a kitüntetett író, a gazdag pálya kivételes érdemeit a Janikovszky Éva-díj. Nógrádi Gábor még egy jubileumhoz elérkezett. Kéthátú életünkben című első verseskötetét, lírikusi indulásának fekete–fehér borítójú szonettgyűjteményét a dedikáció tanúsága szerint 1973. október 25-én kaptam tőle: negyven esztendeje.
Az alkalomra is jól emlékszem. A baráti körre ugyancsak, amely a szerzővel együtt örült a kötet elkészülésének. E körről ejtek még szót alább, előbb azonban Németh László egy kétszer negyven éve, 1933-ban írott Kaffka Margit-esszéjét idézem. Németh szerint „A Nyugat megindulása körüli években nagy szereposztás folyt felénk: […] Ady lett a Forradalom, Móricz a Nép, Babits a Hagyomány, Karinthy a Humor, Kosztolányi a Finomság, Ignotus a Szellem, Szép Ernő a Gyermekesség s így tovább”. Kaffkának „a legkézenfekvőbb, de egyszersmind a legnehezebb szerep” jutott: a Nő szerepe. Amely ugyan a legtermészetesebbnek tűnt, ugyanakkor szinte megoldhatatlan, eljátszhatatlan volt, főleg 1908 táján, annyi irodalmi férfi árnyékában.
Nem hasonlítom egykori, nyüzsgőn tervezgető baráti közösségünket ehhez a nagy generációhoz. Mi csupán – többen is 1968-ban kezdtük egyetemi tanulmányainkat – hatvannyolcasok voltunk, Párizs és Prága ’68-ának Magyarországon jövőjüket kereső tanúi. Más szakmai tájakról kiegészült, főleg bölcsész csapatunkban a vezéregyéniség Ördögh Szilveszter volt az Író, Szegvári Menyhért a Színész, a kicsit idősebb Vizi Szilveszter a Tudós, Szegvári Katalin a Televíziós, Ördögh Csilla a Néprajzos, jómagam a Kritikus. Nógrádi Gábor pedig a Költő. Ő kapta a legnehezebb szerepet. Kiváltképp, hogy szarkasztikus, szkeptikus, aggodalmasan hibakereső hangján, kíméletlen problémalátásával sokszor maga vonta kétségbe költő mivoltát – s mi kissé gonoszkodva ráhagytuk.
„Néha egy pillanat alatt megszeretünk valakit. Aztán jobban megismerjük, és kiszeretünk belőle” – írta az ünnepelt a Papa, ne már! lapjain. Nógrádit igen hamar megszerettük valamennyien, s ahogy egyre jobban megismertük könnyűnek semmiképp sem nevezhető egyéniségét, még közelebb kerültünk hozzá. Ami nagy szó, ha tudjuk: Nógrádi Gábor nem hiába kiáltott Segítség, ember!-t egyik műve címében. Alighanem ő az egyetlen mizantróp ifjúsági író. A benne munkáló hatalmas szeretetmennyiséggel, segítőkészséggel, humorkészlettel együtt is. Nem embergyűlölő, nem emberkerülő, ám a legtöbbször bíráló tekintettel néz az emberkertre.
Talán kisgyermek kora óta hordozott gondolata, tapasztalata, hogy mindenestül kizökkent az idő, és senki sem született helyretolni azt. Nincs rá alkalmas módszer. Talán… talán a gyerekkönyv.
Bizonyára akadnak író-példaképei, mégis inkább az a szembetűnő, mily következetesen járja saját útját, egyrészt szívesen variálva a témákat, írói eszközöket, amelyek leginkább beváltak műhelyében, másrészt folyton keresve az újat, a szellemi innováció iránti racionális bizalommal vágva irodalmi értelemben akár romantikusnak nevezhető írói kalandokba. Mándy Ivánhoz érzem őt a legközelebb, a magam számára is némi meglepődéssel. Hány Csutak II. és hány lány-Csutak bukkan fel a Nógrádi-univerzumban! Mándy volt az első író, akinek gyermekkönyveit a felnőtteknek írt novelláival, regényeivel együtt, egyszerre szerettem meg, tizenévesen. Nógrádiban sem válik el számomra élesen a költő és az epikus, nem különül korosztályi szigetekre a gyerekeknek, kamaszoknak, fiataloknak, felnőtteknek írott, bármely olvasót megszólító művek sora.
Legbelefeledkezőbben Gyerünk haza! című könyvét olvasom újra meg újra (igencsak szereti a felkiáltójeles címeket). Első ifjúsági regényének – Gyerekrablás a Palánk utcában – címbeli motívuma itt is jelen van. A gyerekek segítője, a „jövendőmondó” anyja oldalán felbukkanó bohóc mintha egy kissé Nógrádi alakmása lenne. S a két anglo-magyar gyerek, a Kokas nevű magyar faluból Londonba szökni igyekvő Robert és Eszter (és a szüleik) vissza-visszatérő „Hol a haza?”, „Hova haza?” kérdése alapkérdés az író számára is, egyszerre térképezve fel a szülőföld örök vonzását és nem szűnő taszítását, s tágabban a kiteljesítő természeti, nyelvi, erkölcsi, esztétikai honosságot.
„A remekmű mindig ajándék…” – fejezte be Németh László a bevezetőben idézett írását. Gondolata második részét Nógrádi Gáborra is kiterjeszthetjük: …Nógrádi Gábor méltó a remek életmű ajándékára és annak mai elismerésére, a Janikovszky Éva-díjra.
*
SZABAD FÖLD 2014. 01
F. TÓTH BENEDEK INTERJÚJA
Nógrádi Gábor költő, író, újságíró, forgatókönyvíró, népművelő. Könyvein kívül írt állat-sírverseket Anna Moll álnéven; magazint indított Tanárnő címmel; megálmodta a Dedikált Könyvek Boltját; fiával, Gergellyel átdolgoztatta a magyar klasszikusokat, hogy a gyerekek is élvezzék Gárdonyit, Jókait; a nevéhez fűződik a Sose halunk meg, a Csocsó című film, a Meseautó újraértelmezése; tavaly életműdíjat kapott, idén pedig – a fiataloknak szóló regényeiért – Janikovszky Éva-díjat.
Rengeteg interjút adott, különösen az utóbbi időben. Mégis úgy tűnik, hogy Nógrádi Gábortól nem áll távol a rejtőzködés.
Jó meglátás, bár inkább magánynak nevezném.
Magányos volna?
Próbálom eljátszani a társasági embert, a kapcsolatépítőt, ám alapvetően zárkózott vagyok.
Senki nem születik magányosnak.
Azért akad olyan, aki 1947-ben születik, Nyíregyházán, és családjának legtöbb tagját elpusztítják a második világháborúban, Auschwitzban. Nincsen nagymama és nagypapa, se nagynéni, se nagybácsi. A mama korán, 1954-ben meghal, nem sokkal azután, hogy hétéves gyerekét megtanítja olvasni. Mama nincs, papa dolgozik, a fiú a betűk világába menekül. Olvas. Akkor még, persze, nem tudja, hogy ezzel megindul a bezárkózás folyamata. Erre rásegít a magyar zsidóságra rátelepedett pszichológiai nyomás, és az ötvenes évek nyomasztó hangulata. Egy ilyen társadalmi környezet elmagányosítja az embert, különösen egy gyereket. Fél, elkezd utálni mindent és mindenkit, majd egy idő után már önmagát sem szereti.
A felnőtt Nógrádi Gábort mintha szeretnék. Legutóbb ő kapta a Janikovkszy Éva-díjat a gyerekeknek, fiataloknak szóló regényeiért.
A díjat a Móra Könyvkiadó egyik alapítványától kaptam. De adott már díjat a kerületi polgármester, és kaptam elismerést a szülővárosomtól, Nyíregyházától. Az életműért járó díjat az IBBY nevű, nemzetközi szervezet adta, ahogyan az év gyerekkönyve díjat is 2000-ben a PetePite című regényért.
Fontosak a díjak?
Kertész Imre Nobel-díja is azért fontos, mert ismert lett a Sorstalanság. Addig nem sokan olvasták. A díjak többet érnek bármilyen reklámnál vagy óriásplakátnál. A díjak nem az írónak, hanem az olvasónak szólnak. Azt hirdetik: ezt érdemes elolvasnod!
Fogadjunk, hogy nem ezt gondolta, amikor átvette a legutóbbi díját.
Ne fogadjunk, mert elvesztené. Tény: a díjátadáson hálásan megköszöntem, s nem filozofáltam. Hatvanhat éves vagyok, sok év tapasztalással a hátam mögött.
Csak nem érzi magát öregnek?
Ellenkezőleg. Belül tizenhat éves vagyok. Gondoljon bele, mekkora teher ez nekem – ilyen ábrázattal és ekkora testtel. Miközben, ha a lelkem mélyére nézek, most is csak verseket írnék, és udvarolnék a lányoknak. Persze azt is tudom, hogy talán nem tudnék ilyen könnyen a gyerekekhez szólni, ha nem élne bennem ennyire intenzíven a gyerekkorom, s ha nem maradtam volna anya nélkül olyan fiatalon.
Egyszer azt írta, hogy amikor gyerekkorában Budapesten járt, minden utcán és villamoson az édesanyját kereste, hátha felbukkan, miközben tudta, hogy meghalt.
Éveken át kerestem. Erről szól az Édes Munyimunyi című könyvem, amely most újra megjelent Tengeren is túl címmel.
Meglátta őt valaha is?
Mozdulatokban, ruhák színében véltem felfedezni. Amikor meghalt, bementem a templomba, és ordítva követeltem az Úrtól, adjon választ. Még csak jelet sem kaptam.
Hisz Istenben?
Akkor hittem.
És ma?
Hit van. Isten van. Ahogyan szerelem is. De fogalmam sincs, hová tűnik a szerelem, amikor nem vagyok szerelmes.
Csak az tud jó gyerekkönyvet írni, aki legbelül maga is gyerek?
Legbelül mindenki gyerek: anyuka, apuka kislánya, kisfia marad élete végéig. Legfeljebb letagadja. Egy író ezt nem teheti. Neki kötelező szembenézni a saját gyerekkorával. Ez ugyanúgy fontos, ahogyan a nemzetnek is szembe kellene néznie a múltjával. Számba kell venni a hibákat, a tévedéseket, a boldog pillanatokat. De legfőképpen azt kell tudnunk, őszintén bevallanunk: mi miért történt. Abból tanulunk, és attól függ, milyen lesz a holnapunk, a társadalmunk jövője.
Áthallásos, amit mond, pedig csak a gyerekkorról beszélgetünk.
Ahogyan az embereknek, a társadalmaknak is van gyerekkora. Erről beszélni kell, még akkor is, ha sokak számára nem vagyok szimpatikus, ha kimondom, amit gondolok.
Miért, miket mond ki?
Legtöbbször a hangzavarról beszélek, ami manapság mindent körbevesz. Olykor azt sem hallom meg, amit gondolok. Máskor meg olyan erővel ordítanak ostobaságokat az arcomba, hogy meg sem tudok szólalni. Ám tudom, ha leállnék velük vitatkozni, levinnének a saját szintjükre, és ott ők tapasztaltabbak: legyőznének.
Milyen hangzavarról beszél?
Társadalmiról. Nacionalizmusról, rasszizmusról, antiszemitizmusról, kirekesztésről, félelemtől hangos zihálásról, a sok ostobaságról, ami ömlik ránk. Miközben ezt a hangzavart megszüntethetnénk, ha az emberek leállnának beszélgetni egymással a megértés szándékával. Ha odafigyelnénk egymásra.
Nógrádi Gáborra odafigyelnek?
Remélem majd odafigyelnek arra, aki odafigyel rájuk. Ötven éve mást sem teszek, mint próbálom megérteni, mi miért történik velünk, és mindezt megírni. könyvekben, filmekben, versekben…
És az ifjúsági regényekben is?
Azokban is, bizony. Mert miről is szól az első regényem, a Gyerekrablás a Palánk utcában? Egy gyerek elrabolja önmagát, mert így akarja elérni azt, hogy a szülei ne váljanak el. Probléma a válás? Nagyon is. Miről szól a Mi Kinizsink című könyvem? A gyerekek, miután az idióta polgármester össze akarja gyűjteni az állataikat, s még a szüleik sem mernek szembeszállni a hatalommal, feltámasztják Kinizsi Pált, hogy segítsen nekik. Probléma a társadalmi, hatalmi túlsúly, a kiszolgáltatottság? Nagyon is. Az öcsém zseni című könyvemben egy megtévesztett kis gonosz kamaszt mentenek meg a gyerekek a büntetéstől, akit gyűlölnek. Probléma a gyűlölet és az erkölcsi parancsok ellentmondása? Folytassam?
Kétségtelen, kortárs történetek, bár misztikus mese a kordivat,
Belátom, persze, hogy szép és hősies az is, amikor a vámpír beleszeret a lányba, vagy a királyfi levágja a sárkány fejét, hogy megmentse a királylányt, de az én történeteim valóságos, velünk élő problémákról szólnak szándékom szerint.
Mint például az első interneten közölt, folytatásos regénye, ami a terrorizmusról szólt?
A mai gyerekeknek ezzel a veszéllyel is szembe kell nézniük, tehát muszáj ‒ számukra is érthető ‒ válaszokat kapniuk. 2001 szeptembere után mindenki gyűlölte az arabokat, miközben csak a terroristákra kellene haragudni, nem egy népre. Ezért írtam regényt olyan arabról, aki Magyarországon tanult, majd orvosként beépül a terroristák közé, és megmenti a világot.
Ezek felnőtteknek sem könnyű témák.
Nem is mondtam, hogy egyszerű a feladat: a felvilágosítás, a meggyőzés szépirodalmi formában. Kiadtam például két svéd könyvet. Számos országban nagy siker volt a Kis puncikönyv és a Kis fütyikönyv; egyszerűen és érthetően foglalkozik a nemiség kérdésével, felhívja a figyelmet a megelőzés és a higiénia fontosságára. S miközben milliók halnak meg a fertőzések miatt szerte a világban, még az egészségügyi szakemberek is pironkodva hárítanak, amikor azt mondom, ingyen odaadom az iskoláknak, csak beszéljenek róla. Adhattam volna más címet, de azért se! A prüdéria és a tudatlanság életveszélyes, küzdeni kell ellene.
Ezért írta A pénz nem a fákon nő! című könyvét is?
Aki nem tud bánni a pénzzel, az könnyen úgy járhat, mint a devizahitelesek nagy része. Felveszi a hitelt, mert abban a pillanatban jó ötletnek tűnik. Később, persze, lehet azt mondani, hogy a gonosz bankok miatt megy tönkre a polgár, mert nem tudja fizetni a törlesztő részleteket. Csakhogy a helyzet az, hogy a farkasnak is hiába mondjuk: ne edd meg a nyuszit, ne fald fel az őzikét! A farkas természetes szükséglete, lényege, hogy nyuszit és őzikét eszik. (A bank lényege, hogy profitot termel.) Ám ha időben, még gyerekként megtanuljuk, hogy hogyan ismerjük fel, és hogyan szelídítsük szolgáló kutyává a farkasokat, akkor szép, boldog és hosszú élet várhat ránk. Megjegyzem, minden állampolgári rossz döntésben ott van az állam felelőssége minimum ötven százalékban.
*
RIGÓ BÉLA INTERJÚJA A KINCSKERESŐ-ben
A legolvasottabb, vagy mondjuk úgy, a legnépszerűbb magyar ifjúsági író vagy a kiskamaszok körében, amint az kiderült egy néhány éve végzett könyvtári felmérésből. (Péterfi Rita, OSZK 2009) Csakhogy te valamikor költő akartál lenni.
Ez így van…
Nyílván költőként akartál a legnépszerűbb lenni.
Ez így van…
Akkor ezt a mostani népszerűségedet ifjúsági regények, könyvek írójaként, nem is érzed sikernek?
Ne provokálj, Béla, ne provokálj, mert akkor visszavágok, hogy te is költőnek indultál, költő akartál lenni…
Csakhogy most te vagy az interjúalany, nem én! Hehe!
Jön még kutyára dér! Na, mindegy. Szóval, te is tudod, hogy szinte minden prózaíró költőként kezdi az alkotói életét. Még Jókai Mór és Móricz Zsigmond is írt verseket. Neked magyarázzam, hogy bizonyos indulatokat, erős érzelmeket jobban ki lehet fejezni verssel? Ha egy fiatalember szerelmes, akkor nem novellában írja meg, hogy „szeretem Zsókát, és a csillagokat is lehoznám neki”, hanem egy költeményben.
Csakhogy a prózaírók többsége felnőtt korában abbahagyja a versírást, míg te még a hatvanhoz közel is költöttél egy kötetre valót.
Így van. Azt kérdezed, miért? Mert az akkori érzéseim versekben robbantak ki. Versekben fogalmazódtak meg. Ahogy az egyikben írom. „kifakad a kelés, hogy meg ne öljön”. Verseket általában csak akkor írok, ha nagyon kell.
Hoppá! Kissé egyszerűen fogalmaztál. A diákok szoktak jelentkezni órán, hogy „tessék kiengedni, tanárnő, mert nagyon kell!”
Tudod, mit? Vállalom, hogy a versírási kényszernek időnként ugyanúgy nem lehet ellenállni, mint a testi szükségleteknek. Az emberből kirobban a vers. Ami egyébként meg is gyógyíthatja a költőt.
És az olvasót is. „Ím, a példa, hogy ki szépen kimondja a rettenetet, azzal föl is oldja”, mint Illyés Gyula írja Bartók című versében. Csakhogy az Itt éltünk köztetek című kötet állatsírverseit nem belső szükségletből, hanem tudatosan, tanítói céllal írtad.
Igaz. Most megfogtál. A nyolcvanas évek végén csökkent a versolvasási kedv (érdekes az oka, de most nem ez a témánk), és én elhatároztam, hogy ebben a személytelennek nevezett verstípusban olyan apró történeteket írok meg, amelyek a hat évestől a száz évesig tetszhetnek még a verseket általában nem olvasóknak is.
No, lám: költőként is kibújt belőled a népművelő. Ráadásul, szerintem, ezek a versek remeklések.
Ha így van, az csak azért lehet, mert a népművelőből kibújt a költő, azaz minden tudatosság dacára nyakig benne vagyok ezekben a versekben. Ez különösen a patkányról, a tigrisről, meg a vakvezető kutyáról, Dogról szóló sírversekben nyilvánvaló.
Meg az összes többiben. Azt hiszem, az író ember akármit csinál, a személyiségét nem tudja elrejteni. Az felismerhető a stílusból, kibukkan a sorok között. És ez az ifjúsági regényeidre is érvényes!
Azt akarod mondani, hogy a Gyermekrablás… Lajcsikája, a Marci könyvek Marcija, Az anyu én vagyok Emeséje, és a Segítség, ember! összes állata is én vagyok?
Hát ha nem is ilyen direkt módon, de: igen.
Kösz. Egyébként, ha végiggondolom, igazad lehet. A személyiségünkben, valahol mélyen nagyon sokféle emberi tulajdonság rejtőzik. Ezek esetleg sohasem bukkannak a felszínre, mert nem kerülünk olyan helyzetbe, hogy megnyilvánuljanak. Például egy szelíd gyerek is vadállattá válhat, ha hatalmat kap a kezébe mások felett. Nem beszélve egy felnőttről,
Nanana! Ne merüljünk el a pszichológia mélységeiben! Csak arról van szó, hogy az állatsírversekhez hasonlóan, a regényeidben is felismerhető vagy.
Biztosan. Mondom ezt annak ellenére, hogy az ifjúsági irodalmat sokkal tudatosabban megszerkesztett írásműnek tartom, mint például a verseket. Erről sok vitám volt könyvtárosokkal és tanárokkal. Ők ugyanis az ifjúsági regényt is szeretik az ihlet lázában égő elme alkotásának tekinteni, és nem fogadják el, hogy majdnem minden mondatnál meg kell állni, és ellenőrizni, hogy ezt vajon érteni fogja-e az a gyerekolvasó, akinek a könyvet szánjuk.
Csak nem azt akarod mondani, hogy mindent úgy írsz, ahogy az építész megtervez egy épületet, vagy a mesterszakács megfőz valami különleges ételcsodát?
De bizony, pontosan ezt mondom. Ügyelnem kell arra, hogy a szavak érthetőek legyenek az olvasóim számára. Nem használhatok idegen vagy szakmai kifejezéseket. Oda kell figyelnem a mondatok érthetőségére, és rövidségére. A történet világosságára. A fejezetek hosszúságára. És még sok minden másra. Minderre egyáltalán nem figyelek, ha például verseket írok. Érted?
Nem!... Persze, hogy értem. Csakhogy a nagy odafigyelés, óvatoskodás, kontroll mellett is működik az írás ösztönös része. Nevezzük ihletnek, írói tehetségnek, vagy akárminek. Ahogy az állatsírversekben is működött. Hiszen azokat is tudatosan írtad, azt mondtad, nem?
Megfogtál. Igaz. Ahogy az építész, szakmája szigorú szabályait betartva csodálatos színházat, parlamentet, vagy lakóházat alkot, mert művész. Vagy a mesterszakács, aki ugyan mindent recept szerint főz, mégis ő az, aki ételkölteményt kreál, és nem egy átlagos konyhafőnök, bár használja ugyanazt a receptet!... Igen. Írás közben, bármennyire figyelek a könyveimet olvasó fiatalokra, működik az alkotás láza, vagy minek nevezzem.
Méghozzá egy igen sajátos Nógrádi-stílus bizonyítja ezt. Irónia, humor, szókimondás, meghökkentő fordulatok, és megríkató érzelmek jellemzik a történeteidet. És mindez különösen felerősödött az utolsó öt évben a Móra Könyvkiadónál megjelent könyveidben.
Nem véletlenül. Ahogy múlnak az évek, s velük az én életéveim, egyre erősebb bennem a késztetés, hogy ‒ amennyire lehetséges! ‒ semmit se hallgassak el, semmi ne legyen tabu, ami a gyerekeket érinti, ami az olvasóimat foglalkoztathatja. Gyerekkoromban, s aztán felnőttként sem lehetett beszélni azokról a témákról, amelyek a legjobban gyötörtek, foglalkoztattak, érdekeltek. Ilyen volt a gyermeki kiszolgáltatottság. Ilyen volt a felnőttek rejtett vagy nyilvános uralma egymás felett, és a gyerekek felett. Ilyen volt az életet és az országot átfogó hazugságok, megtévesztések, elhallgatások hálózata. Ilyen volt a szex, a lelki terror kérdése. De ilyen probléma az iskolai oktatás hagyományos merevsége, és a képességfejlesztés elfojtása is. Legutóbbi könyveimben ‒ Papa ne már!, Nem vagyok Samu!, A gonosz hét napja ‒ tudatosan törekedtem arra témában, történetben és a megfogalmazásban, hogy ezekről a kérdésekről nyíltan szóljak. Ezeket a témákat régebbi könyveimben jóval rejtettebben, bár érzelmileg talán erőteljesebben dolgoztam fel. Ezt bizonyíthatják a 2013-ban új kiadásban, (és néha új címmel!) megjelent kötetek: a Galambnagymama, A hó fogságában (régi cím: Nézz rám, Mami!) és A tengeren is túl (régi címe: Édes Munyimunyi!).
Írtál húsz-huszonöt könyvet és elmúltál hatvan. Ugyanakkor azt mondod egyre erősebb benned a késztetés, hogy semmit se hallgass el, mindenről nyíltan szólj ‒ gyerekeknek. Milyen könyveket tervezel? Meddig mehetsz még el nyíltságban, szókimondásban úgy, hogy ne tiltsák be a könyveidet?
Nyílván ameddig, bírok, s tudok. Nekem is vannak határaim, falaim. Én is prűd vagyok például, mint a magyarok óriási többsége. Egy dolog, amit el akarok mondani, és más dolog, hogy mit tudok kimondani íróilag, s mit merek emberileg. Mindenesetre igyekszem.
A csiga is azt mondta, amikor versenyre kelt a nyúllal.
Hülye!
Marha!
Tinó!
Ökör!
Barom!
Egyébként köszönöm az interjút!
Szívesen!
*
Saját örömünkre – a megértésért
Fábián György Hajdú-Bihari Napló
A többi tantárgy sikere is az olvasásban gyökerezik – mutat rá Nógrádi Gábor.
Debrecen, Miskolc, Nyíregyháza. Gyerekrablás a Palánk utcában, harminc esztendővel ezelőtt – Nógrádi Gábor regényírói jubileuma az idén a könyves szakma rangos kitüntetésével is párosult. A három évtized alatt kötetekbe foglalt gondolatok hazánk itteni zugába vezetnek vissza – interjúnkban egyebek közt erről is vall az író.
Gyermekeknek szóló írói munkásságát, életművét nemrég, a könyvhét alkalmából az IBBY (Gyermekkönyvek Nemzetközi Tanácsa) díjával ismerték el. Ez is jelzi, hogy Nógrádi Gábor íróként megtette, amit megtehetett. Ám, ha döntéshozó, szakpolitikus volna, s az a feladat jutna neki, hogy hódítsa vissza az olvasás számára a számítógépes játékok világából a kicsiket, merre indulna el?
Nógrádi Gábor: Az általános iskolai tanterveket úgy alakítanám át, hogy a szépirodalom olvasásának a megszerettetése elsődleges legyen. A saját örömünkre történő olvasás ugyanis jelentősen javítja a szövegértést. (Ezt bizonyítja a PISA 2009 jelentés 65 ország 470 ezer diákjának a megkérdezése alapján.) Márpedig minden tantárgy sikere azon múlik, hogy a diák érti-e tanárt, a tankönyvet, a leckét, vagy nem. Ezt a feladatot ugyanúgy nem bízhatjuk a szülőkre, mint a matek vagy a nyelvtan megtanítását. A kormányok felelőssége ebben témában kizárólagos. Amelyik szakpolitikus a szépirodalmat, az olvasást félvállról veszi, az buta.
Divatos manapság a könyvolvasás válságáról beszélni, bár az írott szó birodalma el nem vész talán, csak átalakul. Hódítanak az e-könyvek, terjednek a webújságok, jó ideje léteznek és bővülnek elektronikus könyvtárak. Mit gondol erről?
Nógrádi Gábor: Nagyon szeretem a nyomtatott könyvet. Ennek ellenére évtizedek óta tudom, hogy a könyv át fogja adni a helyét valami egyszerűbb és használhatóbb szöveghordozónak. Ahogy az agyagtábla átadta a papirusznak, a papirusz, a pergamennek, a pergamen a papírnak, illetve a nyomtatott könyvnek. A technika ésszerű változását még semmi sem állította meg. Legfeljebb kinevettetjük magunkat az unokáinkkal, ha plafonig érő polcokon porosodnak könyveink százai, míg ő egy néhány dekás szerkentyűben a könyvek ezreit hordozza magával.
Hihetetlen mesélőkedve az interjúiban is visszaköszön. Egy írótól ez persze nem meglepő, de miből meríti töretlennek látszó derűjét? A gyerekkorából…? Mifelénk sokan számon tartják északkelet-magyarországi kötődéseit. Mi az, ami végigkísérte útján a szülőföld, az itteni nevelő közeg örökségéből?
Nógrádi Gábor: Mint mindenki a világon, én is a gyerekkoromnak „köszönhetem” azt, amit teszek, s aki vagyok. Az idézőjel azért kell, mert nem csak a jót köszönhetjük életünk korai éveinek. Nyíregyháza nélkül nem lennék én – én. A Búza tér, a kettes számú általános iskola, a Sóstó és még ezer helyszín és ember alakított, formázott könnyű kézzel vagy vésővel. Debrecenhez a középiskolás évek és az első szerelmek, valamint az Alföld-publikációk kötnek, míg Miskolchoz barátok, és Gergely fiam operaénekesi pályájának szép ideje. Mit mondjak még? Kisebbik fiam második keresztneve: Szabolcs. Szűkebb szülőföldem minden leírt mondatomban ott van. Akinek van szeme, az látja.
A felnőttek is joggal emlegetik a nevét, például a filmforgatókönyvei kapcsán. Mikor lesz még egy Sose halunk meg?
Nógrádi Gábor: A csillagok csodálatos együttállása kellene hozzá, meg az, hogy készüljenek népszerű magyar filmek. Mondjuk, én az utóbbi feltétellel is kiegyeznék…
Pár esztendeje kapott hideget-meleget a szakmától a Klasszikusok újramesélve sorozat indítása kapcsán, amelyet Gergely fiával jegyeznek. Milyen tanulságokkal szolgált az ön számára ez a vállalkozás, a klasszikusok mai, könnyebben befogadható formára igazítása?
Nógrádi Gábor: A legfőbb tanulság az, hogy ha valami hasznos dolgot akarsz csinálni, el tudd fogadtatni azokkal, akiknek csinálod. Több diplomácia, kevesebb konfliktus. A klasszikusok újramesélése évszázadok óta szükségszerű az olvasók miatt, a klasszikusok megőrzése és a nemzet kultúrája miatt. Persze sok tájékozatlan civil, és kenyerét féltő szakember ezt tagadja… Na, tessék! Már megint megbántottam néhány embert. És még én beszélek diplomáciáról…!
*
Papa, ne már! Samu és Papa
Írta: Pompor Zoltán, megjelent a Csodaceruza 10.52 számában
A Papa a lehető legrosszabbkor érkezik, hogy még jobban összekuszálja a kamaszodó Samu amúgy sem egyszerű életét. Nehéz Anyával, mert mindenből viccet csinál, nehéz bibivel, mert lány és kicsi és nem ért meg semmit, nehéz a csajokkal, mert észre sem veszik (igazából elég lenne, ha Eszter észrevenné), és nehéz magával is mit kezdenie, mert hirtelen idegen lett számára az eddig otthonos világ. Egyszóval Samu kétségbe esik, pedig Papa csak segíteni szeretne…
Nem tudom, hogyan csinálja, de Nógrádi Gábornak ismét sikerült egy olyan történetet elénk varázsolnia, amelyet még a nehezebben olvasó fiúk is képesek egy levegővel végigolvasni – vicces, kalandos, és nem utolsósorban érzékeny a fiatalok problémáira. A titok talán az empátiában rejlik, a mesélő tényleg képes az átváltozásra, nincs olyan pillanata a (napló)regénynek, amelyben hiteltelenné válna az első személyű elbeszélő hang, mindvégig hibátlan kamaszhangon szólal meg. A kamasszá lényegült mesélő ismeri a tizenévesek gondolkodását, érzelmeik hullámzását, vágyaikat, félelmeiket, mindemellett képes az ő nyelvükön beszélni.
Nógrádi legalább ilyen jól beszéli az idősebb korosztály nyelvét is – igaz, Papa egyáltalán nem nevezhető átlagos bácsikának. Az özvegy öregúrtól mi sem áll távolabb, mint a nyugdíjaslét passzív rezignáltsága. Fiatalabb korában is mindig csintalanságon törte a fejét, Samuékhoz költözve végre úgy érzi, közönsége, társasága is van képtelen ötleteinek megvalósításához. Papa mellett képtelenség unatkozni, mindig kitalál valamilyen őrültséget vagy azért, hogy női szíveket hódítson, vagy azért, hogy milliomossá váljon – és mindebből persze kis unokáját se szeretné kihagyni, hiszen a kivitelezéshez szüksége van a zsebpénzére.
Mivel Samu szemével látjuk Papát, az ő benyomásai alapján alakul ki bennünk is egy furcsa, torz kép a hiperaktív nagypapáról, akitől a legjobb lenne megszabadulni. Két világ ütközik össze egymással, a gyakorlott olvasó sejti, hogy ebből az összecsapásból csakis a kamasz kerülhet ki vesztesként. De tényleg veszít Papával Samu?
A szeretet feltételezi a másik ember elfogadását, nyitottságot a másik gondolataira, érzéseire, világára. Samu a maga világába fordul, képtelen nyitni a Papa képviselte értékekre. Papa ugyanis szabadon éli az életét, nem kötik konvenciók, nem akar senkinek sem megfelelni. A szabadság korlátlan megélése, saját világának, érzéseinek, tetteinek felvállalása nagyon furcsa, taszító Samu számára, aki görcsösen meg akar felelni a kortársak által támasztott elvárásoknak. Ezzel szemben Papa jelszava: próbálj ki mindent, merj szabad lenni! Samu javára írható, hogy legalább megpróbálja, a kezdeti viszolygásait legyűrve néha-néha már élvezi is a közös kalandokat.
„A Papát szeretem a világon a legjobban” – olvassuk Samu naplójának előszavában. Ahhoz, hogy a fiú eddig a kijelentésig eljusson „borzasztó hosszú ideig”, majdnem egy évig kell formálódnia, változnia. Végül megadja magát, belátja, képtelenség megváltoztatni a Papát, így elfogadja olyannak, amilyen.
Nógrádi Gábor kamaszregénye témájában Kiss Ottó A nagypapa távcsöve című versfüzérét idézi. Mindkét könyvnek az unoka – nagypap konfliktus, a két generáció eltérő látásmódja a témája. Más-más úton, de mindkét történet gyerekszereplője eljut az elfogadásig, megértésig, s ezzel mindannyian nyernek – ismerősökből, rokonokból barátokká válnak. S legalább ennyit nyer az olvasó is, aki amellett, hogy kiválóan szórakozik, magára, saját érzéseire ismerhet, sőt válaszokat is kaphat.
(Nógrádi Gábor: Papa, ne már! Samu és Papa, Móra könyvkiadó, 2011)
*
168 óra 2013. 02. 03.
Kamaszsors és kutyavilág
(Nógrádi Gábor: A gonosz hét napja – Légy jó, tesó! Móra Könyvkiadó.)
Berkó Pál
Igen, az ember akkor kezdhet igazán aggódni, ha egy nap megpillantja ötéves kishúgát a háztetőn, amint furcsa dolgokat beszél, s közben egy ollóval a haját nyírja. Czippán Alex tizenévest ez a megrázkódtatás érte, jóllehet az okokról kizárólag ő maga tehet.
Illetve nem is ő. Inkább az apja, aki lelépett egy jó fenekű huszonéves csajjal, maga mögött hagyva egy bedöglött házasságot, két gyermeket és mindent, amit egy új élet újrakezdésekor hátrahagyni szokás. De talán ne is őt hibáztassuk, hanem ezt a rohadt, elanyagiasodott társadalmat, amelyben már a gyermekek fejében is minden a pénz körül forog.
A szokványos alaphelyzetet bonyolítja kissé, hogy mindenki mást vádol a dolgok ilyetén alakulásáért, s tovább árnyalja a dolgot egy lopott kölyökkutya, amely maga a megtestesült lelki indikátor, a hősünk bűneit magára vevő valaki, illetve valami. Percek alatt képes ugyanis éveket öregedve siralmasan lepusztult állapotba kerülni, ha a regény ifjú főhőse csal, lop, hazudik, szart kever, vagy valami tisztességtelenségbe keveredik – márpedig ilyesmi szinte oldalanként megtörténik vele –, majd miután a helyes útra tér, az ebnek ismét kutya baja: szeme csillog, szőre ismét fényes, boldogan csóválja.
Nem árulom el a könyv végét – van benne katarzis, belátás, megbocsátás, könny, miegyéb –, de illő figyelmeztetnem az olvasót: voltaképp nem is a gyermekek számára íródott munka ez, inkább amolyan emlékeztetőféle bizonyos felnőtteknek, akik mára megfeledkeztek arról, mennyire gyötrelmes dolog is kamasznak lenni. Szabadnak tűnni egy tisztességtelen világban, és közben megfelelni, kamaszvágyakkal viaskodni, fantáziálni, de közben szorító, egymásra halmozódó hazugságok sokkjában élni, hisz valami ilyesfélét vár el mindenki: a haverok, a felnőttek, az iskola, a világ.
*
LIBRARIUS
Böszörményi Gyula interjúja 2013. 05
- 1973. Fontos esztendő az akkor 26 éves Nógrádi Gábor életében, hisz ebben az évben jelent meg első versesköteted Kéthátú életünkben címmel. Hogy emlékszel, milyen volt a fogadtatása szakmai, családi és olvasói körben?
Magánkiadásban jelent meg 1500 példányban. Ez mond valamit. Azt mondja például, hogy a kiadó nem fogadta el. Azt is mondja, hogy már ’73-ban is vállalkozó szellemű voltam. A szakmai vélemény nem lehetett elragadtatott, mert nem emlékszem rá. Az akkori baráti fogadtatás persze jó volt: Ördögh Szilveszter, Szegvári Menyhért, Tarján Tamás, Apáti Tóth Sándor, Ördögh Csilla, Ránki Júlia, Ádám Vera, Zombori István, Temesi Ferenc… Úgy terjesztettem a kis kötetet, hogy minden ismerősnek levelet küldtem előfizetési listával. Névre dedikálva kapták meg a könyvet, akik megrendelték. Húzós ára volt. Kilenc forint ötven. Kb. az akkor fizetésem fél százaléka!
- Ma elsősorban prózaíróként ismernek. Milyen viszonyban vagy mostanság a költészettel?
Játékból, pedagógiai indíttatásból szeretek verset írni családnak és asztalfióknak. Megnyugtat, felderít. Olcsóbb, mint egy pszichoanalitikus vagy egy üveg bor. De igazi verset csak akkor írok, ha már nem bírok nem írni. Úgyhogy harminc évenként születik egy valódi kötet. Mellesleg fogalmam sincs a verseim értékéről. Néha úgy érzem, nagyon fontos, hogy megszülettek, és fel fognak támadni egyszer. Néha meg ‒ Orbán Ottót, Petrit, Tandorit olvasva ‒ csak hőkölök: hátrébb az agarakkal Nógrádi!
- Nyíregyházán születtél, s egészen apró gyermekkorod óta írsz. Kik voltak a szüleid? Netán tőlük, a családtól kaptad örökül a könyvek szeretetét?
Anyámtól kaptam. Ő is írt verseket, és Adyt szavalt az öt-hat éves gyereknek. Korán megtanított olvasni, és megszerettette velem a könyveket. A költői pályának indító örökség persze nem ez volt, hanem az ő végtelen szomorúsága, és ‒ soha nem említett ‒ Auschwitz-élménye. Olvasni sokan szeretnek, írni sokan tudnak, de Auschwitz emlékébe csak kivételesen kevesen dögölhetnek bele életük során úgy, hogy létre is hoznak valamit.
- Emlékszel még első, 9 éves korodban írt versedre?
Igen. Nagyszerű, békeharcos vers volt.
„Éljen a béke, és ne a háború!
Előre népünk, mögöttünk már a múlt!
A múltban őseink sorvadának el,
mostan hát népünk boldogságra fel!”
Ezt 1956-ban írtam. A forradalmat nem ez indította el, de a Rákosi féle békeharcot majdnem mi nyertük meg vele három kettőre.☺
- Miért volt olyan fontos számodra az írott szó gyermekkorodban, s ma miért az?
Ma már tudom, nem csak az olvasásra szoktatás, hanem anyám halála is a könyvekhez, az olvasáshoz sodort. Az olvasásnak ugyanis ‒ többek között ‒ gyógyító hatása van. A gyászmunkában például jelentős szerepe lehet. Nem csak a menekülést segíti a szorongástól, félelemtől, hanem a feloldást is. Kinek, kinek, melyik könyv, mikor stb. Ma már hülye értelmiségi vagyok, aki nyolcvan százalékban kíváncsiságból, tanulni vágyásból olvas, és csak húsz százalékban a katarzisért. Ha nagy bajban vagyok lelkileg, és nem akarom elővenni a kötelet, mert mondjuk nincs is megfelelő tartószilárdságú a kilencven kilómhoz, akkor Heinét vagy a kínai költőket olvasom. Meg persze ötven másikat alkalmilag…
- Elröppent tíz év. 1983-ban a Móra Kiadó megjelentette első ifjúsági regényedet, a Gyerekrablás a Palánk utcában-t. Miért döntöttél úgy, hogy gyerekeknek írsz regényt?
Barátom, Béres Attila felesége, Mari a Móra Kiadóban dolgozott. Ő kérdezte, hogy nincs-e kedvem gyerekregényt írni. Megpróbáltam. Ebből csak az a tanulság, hogy 1. feladatokat kell magunk elé tűzni akkor is, ha félünk a kudarctól. Próba nélkül nem mutatkozik meg a képesség. Lásd a meséket! 2. Hallgass Marira!
- Sokáig újságíróként dolgoztál. Voltál az Új Tükör munkatársa, a Kurír főszerkesztő-helyettese és főmunkatársa, majd a Tanárnő című folyóirat főszerkesztője. 1992-ben aztán úgy döntöttél, hogy szabadfoglalkozású író leszel. Miért szántad rá magad erre a tagadhatatlanul kockázatos lépésre?
Egy csodálatos kiadói vezetőnek köszönhetem ezt a fontos váltást. Bevittem hozzá a már megjelent könyveimet, hogy adja ki újra. Kiválasztotta a legsikeresebbet és mondta, hogy esetleg majd akkor fizetnek érte százezer forintot, ha megjelenik. Könnyű volt kiszámolni, hogy ha én adom ki a könyvet, akkor lazán behozza a tízszeresét. Ez történt. A húszszorosát hozta be egy év alatt. A kiadóvezetőnek valóban hálás vagyok. Ha félmilliót ígér, még mindig a lakótelepen lakom.
- Úgy tűnik, szívesebben írsz gyerekeknek, mint felnőtteknek. Miért?
Olyan kitűnő prózaíróink vannak, hogy ha minden évben magyar kapná a Nobel-díjat, tíz évig fel sem tűnne. Azt akarom mondani, hogy utálnék NB III-ban játszani. Annyira nem szeretem a focit. A tréfát hanyagolva: Kardos G., Kertész meg mások olyan jól megírták, amit én megírhatnék, hogy nem kísérletezem. Ugyanakkor ‒ legyen bár nagyképűség ‒ az a típusú ifjúsági irodalom, amit én művelek, fontosnak és szükséges látszik a fogadtatást tekintve.
- Jöjjön egy rettentően agyonkoptatott kérdés, amire azonban a válasz sokakat érdekel: vajon másként kell írni a gyerekeknek, mint a felnőtteknek? Ha van, szerinted mi a különbség a gyermek-ifjúsági és az ún. felnőtt irodalom között?
Persze, hogy másképpen kell írni. Ha gyerekeknek, fiataloknak írok, arra gondolok, értenek-e majd? Értik-e a szavakat, a figurákat, a történetet? Hogyan hat az én olvasóimra egy-egy szokatlan megoldás, kifejezés, mozzanat? Mit akarok megtanítani nekik? Ha felnőtteknek írok úgymond, azaz, ha magamnak a magam akaratából, akkor nem érdekel, hogy az olvasó ért vagy nem ért. (Lásd a verseimet!) El akarok mondani valamit úgy, ahogy én akarom. A gyermek és ifjúsági irodalom alkalmazott irodalom. Most kell megkövezni.
- Néhány éve a honlapodon íróiskolát indítottál, ahol naponta foglalkoztál a gyerekekkel, tanácsokat adva nekik. Szerinted lehet az írást tanulni/tanítani? Fontos, hogy egy kezdő írónak legyen mestere? Neked volt?
Annak lehet tanítani valamit, aki valahol mélyen már sejti, tudja, amit tanítani akarunk neki. Azaz némi tehetsége van a dologhoz. Például az íráshoz. Jó újságírói szintű szövegalkotásra bárkit meg lehet tanítani, aki már az iskolában is jól, érzékletesen fogalmazott. Tovább csak az léphet, akit belül gyötör egy sátán. Egy trauma. És akit gyógyít a kifejezési vágy. Ez bonyolult. Hagyjuk! Mestereim egyébként csak az olvasott könyvek írói voltak. Nyíregyházán Sipkay Barna, Ratkó József ugyan segítettek, amit tudtak, de borzasztó gátlásos, félénk gyerek voltam, és hozzájuk is csak igen ritkán fordultam.
- A fiad, Nógrádi Gergely is író, két legutóbbi regénye, az Agenor és a Balhés Beni naplója nagyon népszerű az ifjú olvasók körében. Te terelgetted őt erre a pályára, vagy inkább próbáltad őt távol tartani ettől? S ha már így alakult, segíted-e őt, s ő engedi-igényli-e, hogy segítsd?
Mindkét fiamat (plusz minden nőtársamat) tudatosan tanítottam jól fogalmazni, mert tudtam, hogy bármi csinálnak az életben, az írásbeli kifejezés segíti a pályájukat. Az hogy később Gergely kitűnő újságíró és író lett, Ben pedig profi szónok, és százezres példányszámban megvásárolt üzleti könyvek szerzője, a saját szorgalmuknak köszönhető. Minden könyvünkben együttműködünk többé-kevésbé. Néhány könyvet együtt is írtunk Gergellyel. A bölcs gyerek könyve, Idenézek, odanézek… Szerencsések vagyunk: elmondhatjuk egymásnak családilag, hogy „rosszat írtál”, mielőtt idegen mondaná. (No, persze, nem ilyen finoman!) S akkor mód van a javításra.
A „klasszikusok újramesélve” sorozat, amit fiaddal, Nógrádi Gergellyel együtt jegyeztetek, megosztotta az olvasókat, pedagógusokat, szülőket. A gyerekek szerették, a felnőttek közül azonban sokan elutasították, mondván, hogy igenis az eredeti művet olvassa el az „büdös kölyök”, még akkor is, ha unja, vagy nem érti. Miért indítottad el a sorozatot, mit szóltál a támadásokhoz és mit gondolsz ma az egészről?
Nagy kihívás volt, nagy harc, valamint ‒ hiszem, hogy ‒ fontos irodalmi haditett, de igen csekély nyereség hírben és pénzben. Ugyanakkor „ha kezdhetném elölről, ezt tenném ismét, mi kell”, mint Aragon írta Illyés fordításában. Itt nincs hely, hogy a klasszikusok újramesélésének tucatnyi indokát kifejtsem, de három okot említek. Az egyik, hogy, a kevésbé olvasottak, képzettek soha nem fognak megismerkedni a klasszikusokkal, ha nem alkalmazzuk a nyelvükhöz, a szövegértésükhöz. A másik, hogy amelyik klasszikust nem dolgozzák át, az százötven-kétszáz év után eltűnik a süllyesztőben. A harmadik, hogy Gergely profi az átírásban, amit a Vujity Trvtkoval közösen írt könyveik milliós példányszáma is bizonyít.
- Olvasod-e a kortárs külföldi és hazai ifjúsági irodalmat? Kiket szeretsz?
Kevés kortárs írót olvasok az ifjúsági irodalom szerzői közül. Ennek az az oka, hogy ők nem nekem írnak. Talán megbocsátanak és megértik, hogy nekem nagyobb szükségem van Céline-re, vagy éppen Phillipe Rothra, mint egy kisiskolásoknak szánt meseregényre. És időm véges. Kíváncsiságból szinte minden ifjúsági könyvbe beleolvasok, ami a kezem ügyébe kerül, de végig elolvasni…! Nem azért mondom, de a te Lúzer rádiódat olvastam el utoljára. Remélem az ifjúsági műveket író kollégák sem engem olvasnak. Nem nekik írok.
- Szerinted miért van az, hogy bár Magyarországon Dunát lehetne rekeszteni az önjelölt, általában fakanál és számítógép mellől érkező írókkal, s már-már belefulladunk az óvodásoknak, kisiskolásoknak, és kamaszoknak szánt mesékbe és vámpírtörténetekbe, addig az ún. „klasszikus” ifjúsági regényt (történelmit, fantasztikusat, realistát) rajtad kívül alig 1-2 szerző ír?
Nem tudom. De nagyon kíváncsi vagyok a válaszra. Valaki a szakértők közül megírhatná.
Egyik írószövetségnek sem vagy a tagja, s bármilyen kormányok jöttek-mentek is, te még egyiktől sem kaptál állami elismerést. Mit gondolsz erről, hogy érint ez téged?
A Magyar Írószövetségnek tagja vagyok, bár tény: évek óta a tájékára se mentem. Sosem tartoztam csoportokhoz. Pedig az nagyon jó dolog lehet, ha mély egyetértés köt össze a többiekkel a lényeges kérdéseket illetően, és nem formális a kapcsolat. Hogy miért nem kaptam állami elismerést? No, ezt is megírhatná valaki, mert én nem tudom. Vagy mégis? Weöres Sándor, amikor Kossuth díjat kapott anno, azt mondta: „Díjat visszautasítani nem szabad. Úgy kell viselkedni, hogy ne is adjanak.” Úgy látszik, nekem mindig sikerült úgy viselkedni.
- A PetePite című regényedet 2000-ben az IBBY (International Board on Books for Young People), vagyis a Gyermekkönyvek Nemzetközi Tanácsa az év legjobb ifjúsági könyvének járó díjjal tüntette ki. A hazai olvasók körében mai napig ez a legnépszerűbb köteted. Szerinted mi a PetePite titka?
Az, hogy díjat kapott. Az anyu én vagyok jobb regény, és harmadannyi fogyott belőle. Ez is bizonyítja, hogy a díj nem azért fontos, mert az alkotót megtisztelik vele, vagy anyagilag támogatják, hanem, mert reklámot kap a munkássága, és így még többen figyelnek a művekre, azok többekhez juthatnak el. A díj reklám. A díjat az alkotó kapja, de sokkal többet nyer vele a közönség, ha az alkotó munkássága érdemes a díjra. A díj egyetlen alkotót sem tesz jobbá, de növeli a közönségét, és elmélyíti a befogadók kapcsolatát a művekkel, a produkciókkal, akár íróról, zeneszerzőről, színészről vagy éppen tudósról van szó. Itt is működik a sztáreffektus. Ezért sajnálatos, ha érdemtelen kapja a díjat politikai, kapcsolati vagy más ‒ értéken kívüli ‒ okokból. Az csak alamizsna az alkotónak. Ilyenkor a közönség, a nemzet hoppon marad. Fogalmazhatnék sokkal keményebben is, de a párom, Krisztina ilyenkor mindig morgolódik, hogy ne provokáljak, mert rontom a renomémat, vagy micsodát. Ugyan már! ‒ vigyorgok rá. ‒ Hazudozzak? Erre a kis időre? Na, ezért a mondatért még jobban haragszik.
- A magyar filmtörténet egyik legkiemelkedőbb, legnépszerűbb alkotása a Koltai Róbert által rendezett Sose halunk meg című film, melynek te írtad a forgatókönyvét. Hogyan született a film ötlete, és mennyiben ismerhetünk rád Gyuszi bácsi alakjában?
Robi ötlete volt. A nagybátyja története. Én csak formába öntöttem. Robira hasonlít, de rám nemigen. Bár, ahogy öregszem, talán mégis… Ennél a kérdésnél érdekesebb, hogy miért éppen ez a film ért el ekkora sikert szinte társadalmi rétegtől függetlenül? Ha erre a kérdésre válaszolni tudna valaki, sokkal jobban megértenénk a magyar nemzet gondolkodásmódját, érzéseit, vágyait, álmait. (Mellesleg Király Jenő filmesztéta írása a filmről talán válasznak is elfogadható.)
- Bár később is írtál még jó néhány forgatókönyvet (Csocsó, Patika tévésorozat, Meseautó stb.), 2005 óta nem dolgoztál sem filmvászonra, sem képernyőre. Mit írnál filmre legszívesebben?
A saját könyveimet. Mást már nem is vállalnék. Minden könyvemet úgy formáltam, hogy könnyedén film lehessen belőlük, de csak a forgatókönyvek megrendeléséig, megírásáig jutunk el, amiből pénz híján nem lesz film.
- Regényeidben csípős iróniával ábrázolod a felnőtteket (úgy, ahogy a gyerekek láthatnak minket), tehát muszáj megkérdeznem: mondd, Gábor, te már sose nősz fel?
Senki sem nő fel, csak úgy csinál, mert a társadalom ezt kívánja. Nekem megadatott, hogy infantilis gyerekként gondolkodjak, és kommunikáljak az írásaimban. Vagy éppen bohócként ugráljak és gesztikuláljak az író-olvasó találkozókon, ahogy az a youtube-on, a szarvasi találkozó videóján látható. Ez a nyereség. És hogy az állam sosem vett komolyan, ez a veszteség. Szerintem, én nyertem.
- Két legutóbb megjelent regényed, A gonosz hét napja és a Galambnagymama történetei komorabbak, komolyabbak, s olyan „keményebb” témákat érintenek, mint az elmúlás, a rossz szülők felelőssége, a gyűlölködés, stb. Miért érezted szükségét annak, hogy a sok nevetés után most inkább elgondolkodtasd kisebb és nagyobb olvasóidat?
Bizonyos témákat, gondolatokat, konfliktusokat nagyon nehéz humoros formában feldolgozni. Az egyik kísérlet éppen a harminc éve írt Gyerekrablás a Palánk utcában volt, ahol az elvált szülők gyereke szeretné újraegyesíteni a családját. Az alapötlet nem egy kabarétréfa. Sok írói duplaszaltót kellett produkálnom, míg a dráma is dráma maradt, és a nevetőizmok is megmozdultak. Ennél még abszurdabb volt a Nézz rám, Mami!, ami néhány hét múlva A hó fogságában címmel jelenik meg a Móránál. Egy kéményig behavazott házban a nagybeteg nagyit próbálja életben tartani tizenegy éves unokája. Jót nevettünk, mi? És mégis sikerült megtalálni a humor forrását. Az általad említett két könyvben ezt már meg sem próbáltam. (Bár a Galambnagymamában történtek erre kísérletek.) A gonosz hét napjában egy kamasz alapvető testi-lelki gondjairól akartam beszélni nyílt sisakkal. A magam egykori gondjairól, a mai gyerekek szorongásairól. Ez most nem annyira vidám történet. de horrornak megteszi.☺
- Hogy érzed ma, 40 évvel első versesköteted, és 30 évvel szintén első ifjúsági regényed megjelenése után mint költő, író és családapa? Mit gondolsz, az ifjabb nemzedék jófelé terelgeti a szekerünket?
De Gyula! Ez nem mi szekerünk! Ez az ő szekerük. Oda terelgetik, ahova akarják. És ahova tudják. Ahova merik. Mint tudod: akkor születtek nagy dolgok, ha bátrak voltak, akik mertek. Nem én mondtam.
- Egy-egy újabb Nógrádi mű megjelenése mindig örömünnep a magyar ifjúsági irodalom történetében. Mikor és mire számíthatunk tőled legközelebb (ha nem titok)?
Kedves vagy, ha ünnepnek gondolod. Ami várható, azt ismered. Az említett Nézz rám, Mami! és az Édes Munyimunyi újrakiadása után az Emike nem semmike! lát napvilágot a Móránál, amelynek írásai a te szerkesztésedben a librarius.hu-n jelentek meg először. Már persze csak akkor lesz könyv belőle, ha kiadói szerkesztőm, Dóka Péter elfogadja.
Befejezésül kérnénk tőled egy Nógrádi verset vagy prózarészletet, amit úgy olvashatunk itt, az interjú végén, mint személyes gondolatot, üzenetet tőled nekünk.
Ajjaj! Most szívesen ideidéznék kétszáz flekket. Ne légy bűvészinas, Gyula, mert nem tudod majd az elszabadított erőket visszafogni! De megkegyelmezek barátságból. Csak egy 1973-as rövid verset idézek az Alagsori zsoltárokból, amely a OSZK.MEK.HU-n található kötetemben olvasható.
„URAM, TE JÓ VAGY, VEDD A LELKEM!
Egy szelet pecsenyét megér!
Hajlíthatatlan, büszke lélek,
csak bennem lett kurvapecér.
Neked lehet ország gerince,
s a Te országod égig ér.
Enyém a földbe – oda hús kell,
és mit sem adnak lélekért.”
*
ERZSÉBETVÁROSI ALKOTÓK
Németh Erzsébet interjúja (2011)
Eredeti szakmája, az építőgépész-technikusság nem áll valami közel az irodalomhoz. Az irodalom viszont annál közelebb Önhöz. Hogyan alakult ez így?
Szüleim szerették volna, ha a költői álmokat dédelgető fiúnak valami normális szakmája lesz, amiből ‒ úgymond ‒ meg tud élni. Ez teljesen érthető szülői aggódás, amit én akkor (szomorúan) csak azért fogadtam el, mert a gimnáziumba nem vettek fel. Nem azért nem vettek fel, mert rossz tanuló voltam. A nyolcadikos bizonyítványom kitűnő. Még csak a „szocialista elkötelezettségem hiánya” sem indokolta, hogy eltiltsanak a gimnáziumtól, ha beszélhetünk ilyenről egy 13-14 éves esetében. Az iskolai úttörőcsapat titkára voltam, ami gyerekek között a legnagyobb rang. Mint harminc év múlva szeretett osztályfőnöknőmtől megtudtam, azért lettem fekete bárány, mert apám maszek volt. Egy asztalosműhely bevételéből éltünk bérelt házban hatan. A debreceni technikumban töltött négy év meggyötört, de túléltem. S ma már nem is bánom, hogy így alakult. A kudarc, nem tör össze, ha van benned elég életerő. Sőt, többre taníthat, mint a siker. És a gyakorlati életre nevelő szakma, az építőgépészet is sokat segített a hétköznapokban. Technikumi érettségivel persze nem tudtam teljesíteni az egyetemi bölcsészkar felvételi követelményeit. Egyedül tanultam például franciául, és így jelentkeztem francia szakra… Nevetséges volt. Tudatlanságomon a verseimet ismerő egyetemi oktatók (Juhász Béla, Kovács Kálmán, Baranyi Imre) jóindulata sem segíthetett.
Meséljen gyermekkoráról, iskolás éveiről!
Gyermekkoromnak, az életkorból fakadóan volt egy napfényes oldala is természetesen. A játék, az apró örömök birtoklása, a testvérek, a kis sikerek, a szerelemcsírák…. Ha erre az időszakra mégsem emlékszem jó szívvel, és nem szeretném megismételni egy csoda folytán sem, az a sokkal nagyobb borús, viharos oldala miatt van. Anyám harmincegy évesen, 1954. április 4-én délelőtt meghalt. Hét éves voltam. Két örökséget hagyott rám: a versek, az olvasás szeretetét és a Holokauszt traumáját. (Családját kiirtották, Auschwitzból tért haza.) Folytassam? Utáltam az iskolát, a mindennapi félelmet, stresszt, de jó tanulónak kellett lennem, mert tradícióból (és kiemelkedő képességű mostohatestvéreim miatt is) ez volt a norma. Gyűlöltem a folyamatos hazudozást mindenütt, ami Rákosi és Kádár alatt számunkra akkor a túlélés feltétele volt. És mindezt betetőzte, amit már mondtam: az irodalmilag „felülképzett”, írogató gyereket nem engedték gimnáziumba. A versírás, a versek, az olvasás emelt ki ebből a szorongástömegből. Ez volt számomra minden bajra a biztos gyógyszer.
Mikor és hol jelent meg az első írása? Milyen érzés volt nyomtatásban látni?
A nyíregyházi Kelet-Magyarországban és a debreceni Naplóban szinte egyszerre jelent meg egy-egy versem 1966-ban. Vagy előbb? Nem is tudom. Érzésem természetesen királyi volt, bár ahogy a gyerekeknek mesélni szoktam az író-olvasó találkozókon, egy sajtóhiba miatt „majdhogynem infarktust kaptam”. Délelőtt című szonettem utolsó sora úgy szólt, hogy: „Harang szaván elénk tipeg a dél.” A vers ezzel a változattal jelent meg: „Harang szaván elénk tipeg a tél.”
1970-től egy ideig népművelőként dolgozott. Hol és hogyan művelte a népet?
A hetvenes évek elején levelező tagozaton népművelő-könyvtáros oklevelet, diplomát szereztem. A Danuvia Művelődési Központban dolgoztam először: művészeti-ismeretterjesztő programokat szerveztem. Hetvenkettőben a Kassák Klub vezetője lettem. Számtalan programfajta bevezetése mellett, barátaimmal megalapítottuk a Sebő-klubot. Állandó hívatlan vendégünk volt a belügy… Közben két fiam született, Gergely és Bence, akiket feleségemmel alagsori-, majd pincelakásban nevelgettünk. Erről a korszakról szól az Alagsori zsoltárok verssorozat és a Hecseki és a kedves betörők című ifjúsági regény.
Költőnek, írónak vagy újságírónak tartja magát elsősorban?
Tanítónak tartom magam elsősorban. (Vagy ha úgy tetszik, népművelőnek.) A verseim egy részének kivételével, minden, amit írtam, a tanítóságom mellékterméke: regények, filmek, cikkek, interjúk, riportok, szakkönyvek. Persze, amikor meg kell nevezni valahol magam, mint interjúalanyt, akkor „író” vagyok; ezt írom be. A tanító kifejezést az emberek úgy értelmeznék, hogy egy iskolában nevelem a gyerekeket.
Szülővárosával, Nyíregyházával tartja-e a kapcsolatot?
Családom elköltözött a szülővárosomból a hetvenes években, de én gyakran visszajárok. Főleg író-olvasó találkozókra, és a temetőbe nagyanyám sírjához. 2011. januárjában az a megtiszteltetés ért, hogy a Bencs László Emlékérmet a város nekem ítélte.
Miért fontos írni?
Azt nem tudom, hogy mikor, kinek, miért fontos, de van, amikor kell. Azaz az ember nem tud nem írni. Kiszakad belőle egy vers. Ilyen esetben az írás öngyógyítás is. A „kiírom magamból” kifejezés is erre utal. Más esetekben tudatosabb szándékról van szó: egy ifjúsági regény, film, vagy színdarab írásáról. Természetesen más oldalról azért fontos írni, mert az emberek történetekre, katarzisra ‒ megtisztulásra ‒ vágynak évezredek óta. Ha én nem írom meg, megírja más.
Hogyan születik meg Önnél egy vers?
Kevés verset írtam. Gyűjteményes kötetem, amely a Magyar Elektronikus Könyvtárban is olvasható, talán kétszázhúsz verset tartalmaz. Ennyit írtam negyvenöt év alatt. Előfordult, hogy tíz-tizenöt évig egy vers sem született. Csak akkor írok verset, ha valami rettenetes fáj, dühít, vagy kínoz, és nem tudom másképpen oldani a feszültséget. A vers öngyógyítás az én számomra, és talán annak is, aki olvassa, és éppen az adott versre van szüksége.
Hogyan jut eszébe egy regény alapgondolata? Ön keresi a témát, vagy a téma keresi meg Önt?
Miután ifjúsági regényeket írok, és tanítói az attitűdöm, én keresem a témát. Valamit, amit fontosnak tartok, el akarok mondani a gyerekeknek, és keresek egy történetet, ami alkalmas a gondolataim közlésére. Az én regényeim példabeszédek. Az hogy szórakoztatóak, humorosak, vagy éppen krimibe csomagolva izgalmasak, számomra mellékes. A tápanyagokat, vitaminokat, az élethez szükséges alapelemeket is jobban szeretjük egy finom ételben elfogyasztani, mint tablettákban, igaz? Ha fontosnak tartom a gyerek-anya kapcsolat erejének megmutatását: megírom az Édes Munyimunyi! című regényt. Lényegesnek tartom a nagyszülő-unoka viszony építését: megírom a Nézz, rám Mama! vagy a Papa, ne már! című könyveket. Mint mondtam, én tanító vagyok.
Az Itt éltünk köztetek című verseskötetét Anna Moll néven publikálta 1990-ben. Miért éppen ezt az álnevet választotta? Kicsoda volt tulajdonképpen Anna Moll
Mint említettem, verset akkor írtam általában, ha a versnek „meg kellett íródnia”. Egyetlen kötetnyi verset írtam tudatos tanítói szándékkal. Ez volt az Itt éltünk köztetek. Állatsírverseket írtam Anna Moll álnéven, hogy a nyolcvanas évek végén már csökkenő versolvasási kedvet felélesszem. Anna Moll kitalált személy kitalált életrajzzal. Persze magyar származású, akinek édesapja Élesdről vándorolt ki az Egyesült Államokba. Az álnév, az amerikai költőnő mítosza, és a magyar származás, mind-mind didaktikus célomat szolgálták. Azt, hogy a verseket minél többen olvassák el. A versekben egy amerikai kisváros állatai beszélik el közérthető nyelven, hogyan éltek, s hogyan haltak. Edgar Lee Masters kedvenc költőm volt kamaszkorom óta. Az ő kötete (A Spoon River-i holtak) inspirálta az enyémet. Mellesleg valamennyire elértem a célomat, mert a kötet több kiadásban jelent meg, Külön érdekessége, hogy a magyar-angol kétnyelvű változat Cakó Ferenc homokrajzaival 2001. január 1.-én 0 órától volt megrendelhető a neten, azaz a 3. évezred első könyve volt. Ezek a versek is olvashatóak a MEK-en található gyűjteményes kötetben.
Mikor és hogyan került Erzsébetvárosba? Milyennek találta a kerületet?
Amint Budapestre érkeztem a szülővárosomból 1966-ban, az életem azonnal összekapcsolódott Erzsébetvárossal. Itt volt ugyanis első munkahelyem központja, az Fővárosi Út- és Vasútépítő Vállalat. Albérletben annak idején a Wesselényi utca 21-ben laktam. Ezt követte tizenöt éves újságíróskodásom a New-York palotában székelő Új Tükör című hetilapnál. Végezetül pedig 1997-ben lakást vásároltam a Kertész utcában, s hét évig éltem ott. Mindezen helyszíneken kívül persze számtalan élmény, és barát köt a kerülethez, amely így második „szülővárosom” lett. A Kertész utcai lakásban írtam legtöbb könyvemet, ott készültek a Csocsó, a Hyppolit, a Meseautó forgatókönyvei, és nem utolsó sorban egy mély emberi kapcsolat is ott virágzott ki és fonnyadt el, amint a Ki érti ezt? című kötetem verseiből kiderül.
Kik a kedvenc írói, költői?
Ma már számtalan „kedvenc íróm, költőm” van. Aki ugyanis egy jó verset, egy jó könyvet ír, az már kedvencemnek számít. Ha azt kérdezi, kinek a könyve van mindig elérhető közelben, a polcomon, akkor a nagy magyar költők mellett Maupassant novelláskötetét kell megemlítenem.
/ Hívő-e Ön? Kiben vagy miben hisz?
Nem vagyok vallásos, ha ezt kérdezi. Magyar-zsidó családból származom, ami nehéz, de gazdag örökség. Kiben, miben hiszek? Úgy vagyok ezzel, mint a legtöbben: egyszerre hiszek és nem hiszek. Kétely és remény egyszerre él bennünk. Ahogy élet és halál is. Ez mozgatja az embert, a világot.
Mi az irodalom funkciója és szerepe a mai világban?
Ami ezer vagy ötezer éve volt. Van, akinek fájdalomcsillapító, van akinek valódi gyógyszer, van, akinek önismeret-, öntudaterősítő, vagy csak időtöltés. Természetesen én az irodalom szavunkon, nem csak az úgynevezett „értékes” irodalmat értem, hanem minden irodalmi művet, amely egy embercsoportnak fontos valamilyen szempontból. Ez nem azt jelenti, hogy nem teszek különbséget jó és rossz irodalom között. Csupán azt jelenti, hogy a befogadó, az olvasó felől ítélem meg az alkotásokat először, s csak utána ítélkezik bennem az értelmiségi, az író.
Merre tart ma az emberiség és az emberség?
Nem tudom, de valószínű ugyanarra, amerre tízezer éve. Túl akarja élni a saját butaságát. Ez egyre nehezebb lesz. Persze azt mondják, hogy az emberi tudás, egyre nagyobb, és ez reménykeltő. Csakhogy „a tudás nem hatalom, csak ha hatalomra jut” ‒ mondta Becher, egy német költő. Én ezt úgy értelmezem, hogy a tudás csak akkor számít, ha szerepet, funkciót kap. Ha működhet. Ha nem működhet, akkor a butaság van hatalmon. Az emberiség számára mindig ez volt és ez lesz a legnagyobb probléma. Így már talán érthetőbb miért hangsúlyozom folyton a tanítói szerepet. Az én szerepem az, hogy könyvekkel, olvasásra neveléssel segítsem a nemzet és az emberiség túlélését. Ha az állam ezt gátolja, ha az emberek ezt nem értik, akkor is. Ez egy harc. Lehet, hogy hosszú távon nem a butaság győz majd.
Könnyebb-e az ifjúság számára regényt írni, mint a felnőtteknek?
Ez kétféle írásmód, ha úgy értjük a kérdés végét, hogy autonóm művet írunk felnőtteknek, és nem a szórakoztató irodalom valamelyik műfajának termékét (krimit, szerelmes regényt, thrillert stb.) hozzuk létre számukra. Az autonóm irodalmi mű egy belső kényszer, szándék hatására születik, és nem veszi figyelembe az olvasói elvárásokat, a befogadói szinteket, határokat stb. Az ifjúságnak írott mű esetében az írónak mindezt figyelembe kell vennie. Ez nem azt jelenti, hogy egy autonóm műalkotás nem szólhat bizonyos gyerekcsoportoknak is! De ha kifejezetten nekik írunk, akkor tudni kell, hogy például melyik szót értik, melyiket nem? Milyen hosszúak lehetnek a mondatok, hogy még követni tudják? Meddig mehetünk el a történetszövésben, hogy ne legyen érthetetlen, esetleg ijesztő, vagy éppen lélekromboló? Kertész Imre vagy Esterházy, ha regényt ír, nem meditálhat azon, hogy: kiknek ír. Nekem ismernem kell az olvasóimat valamennyire.
Min dolgozik mostanában, mik a tervei?
A Móra Könyvkiadónak írtam meg a Papa, nem már! folytatását, mert azt mondják, nagy siker volt az első rész. Filmet is írnék valamelyik regényemből, ha még létezhetne magyar családi mozi- vagy tévéfilm. Leginkább persze azon dolgozom, hogy hogyan tudnék kevesebbet dolgozni és többet pihenni. Utazni, sétálni, s megvacsorázni valamelyik kedves erzsébetvárosi vendéglőmben…
Puskázott-e valaha valamit más íróktól?
Nincs új a nap alatt. Mindenki puskázik. A legtöbben tudatosan, sőt, szándékosan tiszteletből vagy játékból, vagy a mondandó erősítése végett. Számos alkalommal ifjúsági könyvekbe loptam bele egy-egy felnőtteknek szóló utalást másoktól. Hátha ők is elolvassák a regényeimet… De főleg szemléletet, látásmódot puskázok. Azt mindenkitől Kastnertől Kafkáig.
- Amikor belekezd egy történet írásába, fejében készen van előre a kibontakozás és a befejezés?
Nagyjából igen, hiszen ifjúsági könyvet írok, és nem indulhatok el a sötétben, amelynek esetleg a vége is sötét, mert a történet így kívánja. Ráadásul könyveim egy része krimi-jellegű, ami félig matematika. Minden regényhez hónapokig gyűjtöm az anyagot, írom a vázlatot, s átgondolom a befejezés lehetőségeit. Aztán megírom a könyvet. Vagy nem írom meg. Vannak negyven éve heverő vázlataim is.
- Vannak a regényeiben önéletrajzi, esetleg családja életéből származó elemek?
Számtalan apró elem van. Ez kihagyhatatlan, hiszen ezek belső izzása emeli fel olyan érzelmi szintre az epizódot, a történetet, amivel eljutok az olvasó szívéig is, nem csak az értelméig.
- Ön szerint a költészet, az írás mesterség vagy művészet?
Mind a kettő. Mint a cukrászat, a pedagógusi munka, a politikusi mesterség, a borászat, és így folytathatnám felsorolva ezer szakmát. Átlagos tehetség plusz nagy mesterségbeli tudás, ez minden minőségi munka titka. No, most tehetsége minden embernek van. Az hogy lusták tanulni, vagy rossz volt a tanáruk, nem csak az ő bajuk. Mindannyiunk nagy-nagy baja. Minden szegény ország ezért szegény. Az oktatás a legjobb befektetés. Persze hosszú távon. Igaz, ennek a tételnek az elfogadásához nem négyéves ciklusokban kell gondolni, hanem nemzetben. Szeretni kell az embereket, nem vezetni. Pláne nem az orruknál fogva.
- Fontos-e az Ön számára a barátság? Melyek azok az alapvető dolgok, amelyeket egy embertől elvár, hogy a barátja lehessen?
Mindig nagyon kevés igazi barátom volt, de ez az én hibám. Elárvult, magányos gyerek voltam, magányos felnőtt lettem. A könyveimen keresztül barátkozom. Úgy sok százezer barátom van. Könyvtestvérem, ahogy mondani szoktam. Persze vannak barátaim. Ők azok, akik még azelőtt ajánlják fel a segítségüket, mielőtt kérném.
*
Madocsai Kinga interjúja. 2012.
Apokrif Online: Újságcikkek tömkelege, a Hippolyt, a Meseautó, a Sose halunk meg és az Egy szoknya, egy nadrág forgatókönyve, a PetePite, a Gyerekrablás a Palánk utcában és számtalan más ifjúsági regénye, felkavaró gyűjteményes verses kötete… Hová tenné alkotói tevékenysége súlypontját?
Nógrádi Gábor: Többféle súlypontja van. Ahogy a testünknek is attól függően, hogy merre hajlunk. Amit éppen csinálok, ott a súlypont. Amikor verset írok, nem egy ifjúsági regényen töröm a fejem. Amikor egy forgatókönyvet készítek időre, nyilvánvalóan akkor az a legfontosabb, és nem egy vers vagy egy ifjúsági regény. És amikor egy projekten dolgozom, például könyvkiadáson, akkor egy másodpercig sem ötletelek máson. De nem akarom megkerülni a kérdést. A verset tartom a legfontosabbnak. Második helyen az ifjúsági irodalmat, a regényeimet. Ezután jönnek a projektek és akciók a gyerekeknek: többek között a szórakoztató tankönyvek a pénzről, a veszélyekről az életben, az állatgondozásról. Minden más ezek után következik. A film is. A gyerekek az író-olvasó találkozókon mindig azt hiszik, hogy biztosan a film a legfontosabb, hiszen több millió nézőt vonz – de nem. A film nekem szakmai kihívás és pénzkereset. Egy közösségi munka, aminek a gépezetében én kis csavar vagyok. Ez nyilvánvalóan nem olyan, mint amikor írom a regényemet, és én magam vagyok az egész gépezet.
A.O.: Építőipari technikumban kezdte tanulmányait, mondhatjuk, hogy messziről jött. Az önéletrajzában azt olvastam, hogy iskolás korában egy ideig mindenkinek azt mondta, újságíró lesz, mert azt, hogy költő akar lenni, nehezebben fogadták volna el. Mennyire vezetett egyenesen az Ön útja az írói, költői pálya felé?
N.G.: Anyám, aki maga is verselt, és aki a könyv, a vers szeretetére tanított, meghalt, mikor hét éves voltam. Apám kereskedőként dolgozott, majd később asztalosként. Kérésére olyan szakmát kellett választanom, amiből „meg lehet élni”. Azt, hogy költő szeretnék lenni, nyilván éppen ezért nem vette jó néven. Szereztem egy építőgépész technikusi oklevelet. De már kicsi gyerekkorom óta tudtam, hogy merre szeretnék haladni. Először a népművelői, majd az újságírói pályát választottam, meg kellett élni. Családom volt. Végül azonban megvalósíthattam a gyerekkori álmot… Huszonöt év kellett hozzá. Egy önálló műhelyben dolgozó asztalos fiaként jelentős hátránnyal indultam. Hiába végeztem el jelesen, kitűnően a nyolc osztályt, felsőbb utasításra nem engedték gimnáziumba a maszek fiát. Tehát 1961-ben előállt az a helyzet, hogy bár verseket írtam, és ezt mindenki tudta rólam, sőt már 14 évesen iskolai rendezvényeken olvastam fel a humoreszkjeimet, mégsem tanulhattam gimnáziumban. De ezért nem nagyon haragszom az úttörővezetőre és a művelődési osztályvezetőre, akik technikumba kényszerítettek. Sőt, még hálás is lehetek nekik. Gátlástalan demagógiájuk még több indulattal és erővel töltött fel. Erőt adott ahhoz, hogy megvalósítsam, amit terveztem. Talán ha gimnáziumba jártam volna, egy puhább, líraibb, beilleszkedőbb, alkalmazkodóbb író lehetnék, mint most, amikor tulajdonképpen szinte minden projektemmel, könyvemmel ütközöm bizonyos csoportokkal, véleményekkel. Talán hálásnak kell lennem, hogy nem kerültem az egyetemi élet puha, meleg aklába, ahol esetleg bárány lehettem volna. Kikergettek a hóba, a fagyba. Azt akarták, hogy farkas legyek. ,,Bajnokká vertek” – ahogy a Népszabadságban megjelent egyik cikkemben írtam. Én nem ezt akartam. Én jó kisfiú voltam. Ők akarták. A történelem pojácái 1945 előtt és után. A középiskola elvégzése után rövid ideig technikus voltam, közben megjelentek a verseim. Nagyobb részüket ekkor, huszonévesen írtam. Később voltam könyvügynök, népművelő, újságíró… Egy pincelakásban laktunk a feleségemmel és két asztmás gyerekemmel. El kellett őket tartani. De teljesen mindegy, hogy közben mi mindent csináltam, tizennyolc éves koromtól mindig ugyanaz a Nógrádi Gábor voltam. Felnőttként már mindig mindenben önmagunkat valósítjuk meg.
A.O.: Mi a különbség újságírás és szépírás között, hol a választóvonal? Mennyiben segítette Önt az újságírói pálya az írói mesterségben? Hol végződik az újságírás, hol kezdődik az irodalom?
N.G.: Néha nagyon közel áll egymáshoz az újságírás és a szépirodalom. A különbség talán abban rejlik, hogy az irodalom más fajta hatást tesz, mint egy riport. Hogy pontosan mi a különbség a hatásukban, nem tudom. De hát valójában azt sem tudjuk, mi egy novella valódi hatása az emberi lélekre. Az is rejtély. Az újságírás közelebb hoz a valósághoz, a realitáshoz. Sok embert ismertem meg riporterkedés közben, és a prózához ez hasznos életanyag volt. Megtanultam szerkeszteni, gondolkodni, történeteket megfogalmazni. Sok író hírlapíróként kezdte: Mikszáth, García Márquez, vagy éppen Örkény István, aki remek riportokat írt. Újságírás és szépirodalom nagyon közel állhatnak egymáshoz. Abban is biztos vagyok, hogy egy jó riport sokkal nagyobb katarzist vált ki, mint egy rossz novella. A baj az, hogy már nincsenek igazi riportok, valahogy eltűntek a rendszerváltás után. Haldoklik az oknyomozó újságírás. Az ingerküszöböt olyan magasnak tartják a médiában, hogy ha egy pedofil nem erőszakol és öl meg egy gyereket, aznap nincs hír. És az írók is eltűntek a lapokból, amelyeket egykor ők tettek naggyá.
A.O.: Hogyan látja a mai pályakezdő írók helyzetét? Ha most kezdené, milyen fórumhoz fordulna? Folyóirat? Blog? Facebook?
N.G.: Ha most lennék huszonöt éves, és tudnám, hogy írnom kell (nem pedig projektekkel foglalkoznom, mint népművelés, újságírás, meg ki tudja még, mennyi butaságot csináltam…), biztos, hogy az internetre írnék. Készítenék egy blogot, ahol folytatásokban jelentetném meg a regényeimet, és folyamatosan tartanám a kapcsolatot az olvasókkal egyedül vagy csoportosan. A digitális világ óriási lehetőség az irodalom számára. Mindenki hozzájuthat könnyen a napi betevő szépirodalmához. Huszonhárom éves koromban csak külön engedéllyel, magánkiadásban jelenhetett meg a verseskötetem, mert az állami kiadó nem vállalta. Ma már ha egy jó vagy provokatív vers felkerül a netre, akár százezren is olvashatják rövid idő alatt. Különösen, ha a költő egy száraz fügefalevélben szavalja el a YouTube-on.
A.O.: Miért gyermekregényeket ír elsősorban? Mit gondol az irodalom és a gyerekirodalom viszonyáról?
N.G.: Amiről, s ahogyan én írnék, azt más írók megírták, megírják, és teszik ezt jobban, mint én tenném. Tudom, hogy ezt nem szokás bevallani, de szeretem bevallani, amit nem szokás. Kertész, Esterházy, Nádas, Spiró, Závada, Vámos után én még mit írjak? És még ott van Parti Nagy, meg a többiek! Jövőre lesz harminc éve, hogy elkezdtem ifjúsági irodalommal foglalkozni. A Móra Kiadóban azt mondták, írjak egy regényt. Megszületett a Gyerekrablás a Palánk utcában, és sikert aratott. Rövidesen film készült belőle. A gyerekirodalom azért fontos, mert előkészít a felnőtt irodalomra. A jó gyerekirodalom megágyaz a jó felnőtt irodalomnak. Azokra a levelekre vagyok a legbüszkébb, amelyeket pedagógusok és szülők írnak arról, hogy egy gyerek az én könyvemet olvasta végig először. Az én könyvemmel indultak el az olvasás felé vezető úton. Ez segít túlélni a nehéz pillanatokat.
A.O.: Egy interjúban azt mondta, hogy sem költőnek, írónak, sem újságírónak nem tartja magát elsősorban, hanem inkább ,,tanítónak”, és minden más munkája ebből következik. Nem lehet, hogy e miatt az attitűd miatt ír többségében inkább gyerekeknek és nem felnőtteknek?
N.G.: Nemigen. A tanítói attitűd inkább azt jelenti, hogy szeretem elősegíteni az emberek problémáinak megoldását. Katalizátornak tartom magamat. Az emberek magukban pontosan tudják, mit kellene csinálniuk, hol hibáznak, mi a vétkük, sőt még azt is, mi a megoldás. Nekem csak annyi a dolgom, hogy felhívjam a figyelmet arra, amit nem akarnak tudni. Ezen kívül meggyőződésem, hogy a tanulás, a képességfejlesztés a legjobb befektetés. Elviselhetetlen látni, hogy egy tehetséges gyerek nem tud kibontakozni, mert nem kap hozzá segítséget. A tehetség olyan, mint a pénz: most még van, de ha nem fektetjük be, ha az adottságot veszni hagyjuk, holnapra elértéktelenedik. A gyerekkönyveket ezért írom tanítói célzattal. Bár nem könnyű ismereteket, tudást egy játékos mesevilágban, humoros sztoriban átadni. Az igazságot gyerekkönyvben kimondani még nehezebb. Nem mondhatom el például nyíltan, hogy a gyerekek annyit vagy még többet dolgoznak, mint a szülők. Sőt! Ugyanúgy reggel hétkor kelnek, aztán „a munkahelyükre” mennek, mint a felnőttek, de őket naponta öli a stressz a felelés, a dolgozat, a megfélemlítés miatt, ami a felnőtteket ritkán érinti ilyen nyíltan. Aztán a gyerekek hazamennek, és dolgoznak tovább, illetve sok családban sajnos újabb stressz-löketeket kapnak, ami a gyereket jobban roncsolja, mint a felnőttet. Hogyan lehet ezt egy olvasmányos regényben leírni? S ha le is írnám, melyik szülő venné meg? A legtöbb ifjúsági regény tele van hazugsággal. Köszönőviszonyban sincsenek a valósággal. Erich Kästner azért volt nagy író, mert A két Lottiban, vagy az Emil és a detektívekben, A repülő osztályban valódi gyerekek valódi súlyos problémáit olvastuk. És Dickenst még nem is említettem!
A.O.: Gyermekei választott hivatása sem esik messze az Ön irodalmi pályájától. Mennyiben inspirálta őket ebben? Hogyhogy a fia is író lett? Sok mesét olvasott nekik? És fordítva – mennyire inspirálták a gyermekei Önt a gyerekregények írásában?
N.G.: Kezdetben nem akartam, hogy írók legyenek, csak azt, hogy jól tudjanak fogalmazni. Színes legyen az írásbeli kifejezésük, irodalmi színvonalú. Ezért írtak naplót, illetve interjúkat, riportokat. Minden szakmában hasznos ez a képesség. Az, hogy később Nógrádi Gergely az operaénekesi pálya mellett író lett, a gyerekkori képzésének, tanulásának köszönhető. Bencénél ugyanez a helyzet. Rengeteget olvasott, tíz évig foglalkozott az állatok viselkedésével, számos riportot írt már 14 évesen, majd újságíró lett… Nem véletlen, hogy százezer példányban vették meg az üzleti technikákkal foglalkozó könyveit, és több napos szemináriumokat tart vezetőknek. A fiaim is inspiráltak engem, hiszen első könyvemet nekik írtam. Bencéről mintáztam például a Gyermekrablás a Palánk utcában egyik szereplőjét, Dávid Antit, akit egyébként a filmben ő játszott el.
A.O.: Ön nyitotta meg évekkel ezelőtt a Dedikált Könyvek Boltját, ami egy rendkívüli és egyedi kezdeményezés az irodalmi életben: vignettákat adtak a könyvekbe kortárs magyar írók aláírásával. Mi lett a vállalkozásával? Most hogy áll az olvasók és kortárs írók közötti hídveréssel?
N.G.: Ez az egyik olyan projekt, amivel megbuktam. Megálmodtam, hogy ajándékba vett könyvekért el fognak jönni az emberek oda, ahol ingyen adunk hozzá egy Juhász Ferenc-, Szabó Magda-, Spiró-, Esterházy- vagy Eörsi István-aláírást. Nem jöttek a dedikált könyvekért. A baj az, hogy ez a projekt éveket vett el az életemből. Ezen a módon nem sikerült közel hozni a kortárs írókat az olvasókhoz. De ahogy Eötvös bohóc is mondta annak idején, mikor elvették tőle a trombitáját, és ő előhúzott egy újat: ,,Van másik!”. Van másik ötletem. Például elkezdtünk Gergellyel író-olvasó találkozókra járni. Hétszáz találkozót tartottunk hét év alatt.
A.O.: Hogyan lehet Ön szerint közel hozni a kortárs irodalmat a közönséghez? Vajon ebben rejlik az irodalmi siker titka?
N.G.: Közvetlenül tartom a kapcsolatot olvasóimmal, a gyerekekkel. Elmegyünk pici falvakba, ahová sosem jutna el a könyvem egyébként. De beszélünk hatalmas tornatermekben is sok száz gyerekkel. Ezek a találkozások rendkívül jól sikerülnek. Alig akarnak minket elengedni. Ilyenkor általában nem a könyvekről beszélek, hanem a tehetségről, az olvasásról, arról, miért fejleszti jobban a képzeletet, a kreativitást az olvasás, mint a tévénézés. És arról is, hogyan készül egy regény, hogyan kell a figurákat megalkotni, hogyan lesz egy regényből film. Közel kell a gyerekekhez hozni az irodalmat: ha hozzájutnak és beleszeretnek, olyan lesz nekik, mint az evés, mindennapi szükséglet. Ennek megvannak a technikái. Az olvasás szempontjából a nagy változást az e-book hozhatja. Két pillanat alatt hozzájuthatunk a kívánt könyvhöz, nem úgy, mint ma, amikor távoli boltokban kell kutatnunk egy kötet után, vagy hónapokig várni, míg a könyvtárba kerül.
A.O.: Egy másik interjúban azt mondta, magányos gyermek volt és viszonylag magányos felnőtt lett. Főleg könyvekkel barátkozik, bár vannak barátai. A magány vajon szükségszerűen együtt jár az írói léttel?
N.G.: Igen. Vannak persze olyan írók, akiknek sok jó ismerősük van. Nekem kevés. Mindig fekete bárány voltam, ami nem baj. Az íráshoz, a gondolkodáshoz magány kell. Ha egy ember okvetetlenkedik közben mellettem, nem lehet írni. Napokat, heteket, hónapokat, sőt éveket töltenek az írók magányban. Bármit komolyan csinálni csak úgy lehet, ha nem csacsognak az ember körül. Ezt általában nem érti meg egy civil. Az ismerősök olykor haragosak, miért nem írok e-mailt, miért nem hívom fel őket, miért nem megyünk el nyaralni együtt? Ilyenkor meg szoktam kérdezni: most mi a fontosabb? Hogy írok százezer gyereknek egy könyvet (a regényeimet nagyjából ennyien olvassák), vagy hogy két hétig veled legyek Olaszországban? Neked ez utóbbi a fontosabb. Mondd, szereted Beethoven ötödik szimfóniáját? Mi lett volna, ha nem írja meg, és helyette „helyeskedik” a rokonaival? Ez nem önzés. Az írók a művet szolgálják. Ritkán van igazán szabadideje egy alkotónak, egy kutatónak, egy színésznek. Huszonnégy órás az égési folyamat, nem lehet kikapcsolni. Nem lehet fél kézzel alkotni, nem lehet fél kézzel írni. Ugyanakkor fontosnak tartom megjegyezni, hogy írni nem egy leányálom. Én például nem szeretek írni. Folytonos feszültséggel, stresszel jár: vajon jó ez a mondat, jó ez a szó? Pontos? Be tudom fejezni a könyvet? Higgye el, jobb lenne immár nyugdíjasként a napon heverészni, az unokáimmal játszani, finom bort nyakalni. De nem megy. Valami hajt. Az alkotó emberek közvetítők, médiumok, eszközök a múlt, a holtak kezében, hogy megszülessen a mű. Ezért csak azokkal tudnak együtt élni, akik ugyanúgy szolgálják a művet, ahogy ők. Enélkül nem születik Sorstalanság, nem lesz szobor, festmény, szimfónia.
A.O.: Mit gondol a klasszikusok rövidített változatban való újraírásáról? Milyen volt fia könyveinek fogadtatása?
N.G.: A nyelv változik, elavul. Akit nem írnak át, az 100-150 év után köddé válhat. Még Shakespeare és a Biblia is eltűnt volna, ha nem dolgozzák át számtalanszor. A zene is elavul. Mozartot is „újra kell mesélni”, nem tudná befogadni a közönség, ha úgy játszanák, ahogy életében. Sok ember Jókai szövegeinek a felét sem érti. A gyerekeknek nem élvezet szótárral olvasni. A kérdés: megszeresse-e a gyerek az olvasást az iskolában vagy megutálja? Tessék válaszolni rá! A világban elfogadott dolog, hogy átírnak alapműveket. Spanyolországban a Don Quijote-t három korosztálynak dolgozták át. Mert úgy gondolták, hogy a nemzet alapértéke rejlik ebben a regényben, és fontos, hogy az alapmítoszokat megismerje minden gyerek. Először talán csak a sztorit ismeri meg. Aztán a figurákat, a cselekedetek motívumait. És talán később elolvassa az eredeti regényt. Ahogyan sok gyerek Nógrádi Gergely újramesélt Az arany embere, vagy a Szent Péter esernyője után kézbe vette az eredeti művet. Ez tény. Németországban egy írónő állami nagydíjat kapott, mert a Faustot átírta gyerekmesébe. Itthon mi lenne, ha Nógrádi Gergely átírná a Bánk bánt hét éveseknek? Máglya? Jókai kifejezetten örült, amikor a kiadója felkérte Bródy Sándort, hogy dolgozza át gyerekek számára Az arany embert és az És mégis mozog a földet, és támogatta is őt a munkájában. Ha nem nyerik meg a gyerekeket a klasszikus irodalomnak, akkor sose tudják meg, ki az a Baradlay Richárd, Bornemissza Gergely, Tímár Mihály. És ez körülbelül olyan lenne, mintha egy katolikus nem tudná, ki volt Jézus. A jó átdolgozásban különben sok minden megmarad az eredeti szövegből. Például amikor Nógrádi Gergely átírta a Szent Péter esernyőjét, átvitte a hangulatot, a stílust, a szemléletet, az írói magatartást, a figurákat. Csak kisebb epizódok maradtak ki a regényből. Azok az irodalomtörténészek, akik ez ellen uszítanak, nem értik meg, hogy ha nem dolgozzuk át a műveket, akkor klasszikus íróinknak végük van. Senki nem olvas ma már Kemény Zsigmondot, Eötvöst, akik a 19. században nagyjainak számítottak. Azt kérdezi, örülnék-e, ha átírnák a PetePitét? Persze! Egy időben én magam is átírtam volna kisebbeknek. A kiadóm nem akarta. Egyébként a magyar könyvek átírását a túlzó nemzeti érzés, mondjuk ki: a nacionalizmus miatt nem támogatják. Scottot, Dickenst, Hugót, Fieldinget át lehet írni. De Jókait, Móriczot, Mikszáthot nem. Egyébként nem egyszerű munka az újramesélés. Ausztriában külön munkacsoportok dolgoznak a klasszikusok átdolgozásán. Nagy alkalmazkodóképesség kell hozzá. Például Móricz nem tudta átírni jól Tolnai Lajos és Kemény Zsigmond regényét. Az átírt művek félig Móricz, félig Kemény vagy Tolnai művei lettek. Nógrádi Gergely, aki mintegy húsz könyvet írt közösen másokkal, amelyek több mint egymillió példányban fogytak el, alkalmas erre a munkára. Aki nem hiszi, adja oda azoknak a gyerekeknek az átdolgozott műveket, akik az eredetit nem bírták elolvasni.
A.O.: És mit gondol a ,,klasszikusok képregényben” sorozatról?
N.G.: Minden jó, ha ráveszi a gyereket az olvasásra. Jobb, ha képregényt olvas, mint ha semmit. Persze, ha már tud olvasni, inkább regényeket kell ajánlani neki. Franciaországban óriási kultúrája van a képregénynek, ott állnak a széles standokon. Az alapvető kérdés, amit fel kell tennünk az, hogy mi a fontos: a mű vagy az ember? Ha a művet tartjuk fontosnak, akkor nem szabad átdolgozni. Ha az ember a fontos, aki az eredetit nem tudja befogadni, s mi fontosnak tartjuk, hogy azt elolvassa, akkor a számára megfelelő formában kell felkínálni a műveket.
A.O.: Azt is mondta korábban, hogy minden irodalmi művet értékesnek tart, amely egy embercsoportnak fontos valamilyen szempontból. Ezek szerint egyformán fontos az Alkonyat és a Háború és béke?
N.G.: Van úgynevezett autonóm, értékesebb irodalom. Ezek a művek újat, megújulást hoznak az emberiség számára. De ha valaki attól boldog, hogy az Alkonyatot olvassa, ha az fontos neki, azt érti meg, azon a szinten van, akkor nincs mit tenni. Nem szerezhet neki ugyanúgy örömet Kafka, Kertész, Krasznahorkai. Nyilván, aki a Júlia regényújságot olvassa, és ez nyugtatja meg a lelkét, attól azt nem akarom elvenni. Nem ő tehet róla egészen, hogy a családja, az iskolája, a társadalma, a történelme, vagy éppen a genetikai állománya, a pszichikuma olyan volt, amilyen volt, s mindez nem a „magas irodalom” fogyasztására ösztönözte. Talán éppen én vagyok a hunyó. Értelmiségi vagyok, nem? Rajtam is múlik, milyen az iskola, a média stb. Ő esetleg egész nap az almát válogatja egy tárolóban. Számára a Júlia regényújság sokat jelent. Megnyugvást, lelke gyógyulását. Ki mondhatja azt, hogy tűzre az efféle az irodalommal? Aki ezt mondja, az magát az embert dobná a tűzbe. Én halálomig harcolni fogok azért, hogy a Júlia regényújságot ugyanúgy kiadják, ahogy Juhász Ferenc verseit. (S persze Juhász verseit ugyanúgy, mint a regényújságot!) Mert az irodalmat a befogadó szempontjából kell nézni. Akinek az kell, annak meg kell kapnia a lakodalmas rockját, meg a giccses falvédőjét is. Szüksége van rá. A túléléshez. Nem fogja Csontváry cédrusát feltenni helyette a konyhában. És ismétlem: végül is részben mi hoztuk olyan helyzetbe, hogy ezeket a kulturális termékeket szeresse. Mi, az értelmiségiek, meg a politikai vezetők, akiket hagytunk uralkodni. És akkor még a mi szánk jár, hogy vacak, amit ő olvas? Persze! Az ezredévek szempontjából vacak. De ki a hunyó?
A.O.: Olyan főállású író lett, ahogy azt gyerekkori naplójegyzetei idején elképzelte? Ha ma újra elkezdené, ugyanígy csinálná?
N.G.: Nem ugyanígy csinálnám. Az egész életemet az írásnak szentelném. A népművelői, a tanítói meg a többi feladatot átadnám azoknak, akik ezeket jobban tudják csinálni. És akkor valószínűleg tízszer ennyi könyvet írtam volna. Talán jobbakat is. Most is dolgozom egy könyvön, két hónapja átírom minden szavát. Egy mű szinte soha nincs kész. Soha nem lehet eleget dolgozni rajta.
*
Lőrincz Attila beszélgetése Nógrádi Gáborral a Somogy TV Miért? című műsorában hangzott el. Az interjú, a beszélgetés rövidített, szerkesztett, kiegészített változata.
2011. 03
Mindent kimondani
Nógrádi Gábor az elmúlt 25 évben ‒ a versesköteteken, és a filmforgatókönyveken kívül ‒ mintegy húsz ifjúsági regényt, illetve ismeretterjesztő könyvet írt. Művei, amelyeket ma ismét a Móra Könyvkiadó ad ki, mintegy négyszázezer példányban jelentek meg eddig. Néhány regénye, meséje ajánlott irodalom az általános iskolákban. Az elmúlt 10 év legjobb 50 gyerekkönyve között hat kötete található, azaz az élő írók közül a legtöbb mű, amelyeket a közönség kiválasztott.
Tudom, hogy járja az országot, több mint 600 találkozót tartott az elmúlt években egyedül vagy a fiával, Nógrádi Gergellyel, aki szintén sikeres ifjúsági regényeket ír. Az interjú apropója az, hogy találkozókon vett részt Somogyban is: Kaposváron, Kaposmérőn, Marcaliban, Fonyódon. Milyen korú gyerekekkel beszélget szívesebben?
A kilenc-tíz éven felüliekkel, ha lehet. Nem vagyok óvó bácsi. Persze gyakran ülnek kisebbek és nagyobbak együtt. Akkor nehezebb a feladat. Egyszerre lekötni másodikos és hetedikes diákokat, életről, irodalomról beszélni nekik, beszélgetni velük, fontos problémákat felvetni… Nem tudom, erre ki képes. Más a helyzet természetesen, ha ‒ úgy, mint itt Kaposváron ‒ egy vetélkedő során felkészült, olvasott gyerekekkel találkozom. Akkor az ifjabbak is majdnem ugyanúgy partnerek lehetnek, mint a nagyobbak, mert a könyveket, a könyvek gondolatvilágát ismerik: egy nyelven beszélünk. Az is számít persze, mennyien vannak. Néha az egész iskola megjelenik, több száz gyerek, elsőstől a nyolcadikosig, hogy „egy élő íróval” találkozzanak. Az már nem beszélgetés. Az már show. Igaz, annak is lehet értelme. Például az olvasás, az irodalom népszerűsítése. De mi Gergellyel belehalunk, olyan nehéz fenntartani egy órán át az érdeklődést, a figyelmet ilyen nagy és vegyes társaságban.
Gondolom, ez többnyire sikerül…
A gyerekektől kell megkérdezni. Remélem, hogy igen. Bár Gergely szerint néha túl komoly kérdésekkel foglalkozunk.
Milyen kérdésekkel?
Olyanokkal, amelyek a kamasz korosztályt már izgatják, legfeljebb nem fogalmazódik meg bennük pontosan, vagy nem mondják ki. Olyan kérdésekről, amelyekről a regényeink, könyveink szólnak. „Mi lesz, ha felnőtt leszek? Mi lesz anyuval? Mi lesz apuval? Mért utál a testvérem? Miért nem szeretnek az iskolában? Sikerül-e kijavítani a rossz jegyeimet? Miért nincs nekem az, ami másnak van? Megkapom-e, amit nagyon szeretnék? Hogyan viselem el a kudarcot a sportban vagy más versenyeken? Szeret-e majd az a lány vagy fiú, aki nekem tetszik? Miért jó olvasni, zenét hallgatni, ha bánatom van?”
Ilyeneket kérdeznek a találkozókon?!
Nem. Természetesen nem. Úgynevezett „irodalomóra-kérdéseket” tesznek fel, ha kérdeznek. „Mért írta az író ezt vagy azt? Mért ez a címe? Miről jutott eszembe a téma? Melyik a kedvenc könyve?” Stb. Nekünk azonban ezekre a kérdésekre úgy kell felelni, ha tudunk, hogy a fel nem tett kérdésekre is választ kapjanak. Választ kapjanak azokra a kérdésekre, amelyek bennünket is izgattak tizenéves korunkban, de nem mertük megkérdezni senkitől. A gyerek hat-hét éves koráig szinte mindent megkérdez. Aztán a szülői, tanítói elfogadó vagy elutasító magatartástól függően kérdez, vagy nem kérdez. Akár „némaságig” lecsökkenhet az a természetes nyitottság, ami az egészséges emberré, személyiséggé, felnőtté, állampolgárrá váláshoz szükséges. Magyarországon, talán az antidemokratikus hagyományok, és a ‒ többnyire elavult ‒ nevelési szokások miatt, a gyerekek többsége tizennégy éves korára felhagy a kérdésekkel. Felhagy, mert lehülyézik, vagy mellébeszélnek, elodázzák a választ. Mi a következmény? Tíz találkozóból egy olyan van, ahol a nyolcadik osztályosok is kérdeznek.
Amint említette, a regényei, a regényeik is ezekről a gyerekeket izgató kérdésekről szólnak. Gondolom, ez lehet az oka a népszerűségüknek is. Hogyan lehet a gyerekek problémáit történetté formálni, és meddig lehet elmenni a válaszadásban?
Első regényem, a Gyerekrablás a Palánk utcában a gyereket érintő válási traumáról szólt. Pontosabban arról, mit tehet a gyerek, ha a szülei elváltak, de ő úgy érzi, hogy még szeretik egymást. A történet persze fantáziatermék, a gyerek lázadása, önelrablása nem reális, de a mese igyekszik humorosan, izgalmasan szólni erről a mindennapi problémáról. Egy olyan gondról, amelyet a gyerekek többsége talán nem beszélhet meg senkivel. Ugyanakkor, ha elolvassa a regényt, s beleképzeli magát a főszereplő helyzetébe, katarzist él át: képzeletben újraírja a regényt a saját élete, tapasztalatai alapján, és „megtisztulhat”, megkönnyebbülhet. Ami pedig a határt illeti, ameddig az ifjúsági regényeket író elmehet a rejtett kérdésekre adott válaszban…? Nem ismerjük a határt. Egy prűdebb társadalomban, amely a titkolózásra épül, közelebb vannak a falak. De az író kísérletezik. Utolsó könyvemben, amely a Papa, ne már! címmel jelent meg a Móránál, humorosan beszélek például a meztelenségét már szégyellő kamaszról. A probléma efféle feldolgozása azonban még messze van a svéd Kis fütyikönyv vagy Kis puncikönyv nyíltságától, amely kötetek megjelenését itthon némi felhördülés követte. Egy társadalom beállítódását nem lehet máról holnapra megváltoztatni még akkor sem, ha tudjuk, hogy a prüdéria, a titkolózás közvetve megbetegíthet, ölhet.
És a regény, az irodalom, az elmondottak szerint: gyógyíthat.
Vallom másokkal együtt, hogy a művészetterápiára az un. egészséges embernek is szüksége van. Ugyanis nincs lelkileg teljesen egészséges ember, csak az egészséget, az egyensúlyt folyamatosan kereső. Zene, irodalom, tánc, film ‒ minden alkalmas lehet arra, hogy megingó lelki világunkat helyre billentse. Alig van olyan kulturális termék, ide számítva a brazil szappanoperákat és a lakodalmas rockot, ami ne lenne alkalmas a gyógyításra. Persze többnyire más embert gyógyít Beethoven, és mást a Barátok közt. De minden embernek joga van ahhoz a művészeti termékhez, alkotáshoz, ami az ő „gyógyulásához” szükséges. Ennek a gondolatnak a jegyében írtam képregény-szöveget vagy százezreknek szóló habkönnyű filmet, illetve ‒ valószínű ‒ igen kevés olvasónak verseket is. Sőt, néha egy-egy regényen belül is több réteg van. A különböző olvasók más és más réteget fejtenek fel. Ezzel magyarázható, hogy például az Édes munyimunyi! vagy a Nézz rám, Mami! című regényeket ugyanannyi anyuka olvassa el, mint gyerek. Sőt, gyakran felolvassák egymásnak, amint azt a találkozókon hallom. Ez fontos. Így jobban megismerik egymás reakcióit, érzéseit, azaz egymást.
Ez fontos lehet Önnek, mert több könyve a gyermek-szülő helycseréről szól: Petepite, Az anyu én vagyok…
Egymás bőrébe bújva, élve természetesen jobban megismerjük egymást. Nő a beleérző képességünk. Csökken az értetlenség, az előítéletesség. A felnőtt olyasmire emlékezhet gyermekként, amit már elfelejtett. A gyermek pedig megtudhat felnőtt-titkokat, illetve felnőtt álcában megfogalmazhat olyasmit, amit tud, de eddig nem merte kimondani.
Ismét a titkokról, a felvilágosításról, a tudatosításról van szó. Aminek veszélyei is lehetnek, hiszen, ha a gyerek nyíltabban, szabadabban szól, mert a regényeiből ezt a magatartást leste el, az konfliktusokat szülhet. „Mondd meg az igazat, betörik a fejed.”
Ennek a veszélye fennáll. De egy gyerek, akivel otthon őszintén beszélnek, megtanítják kérdezni és válaszolnak a kérdéseire, az többnyire tudja, hol mit hogyan lehet mondani. Én, a könyveimben nem mórikálhatok, nem „helyeskedhetek”, ahogy Bence fiam nevezte öt évesen a felnőttek társalgását. Nekem majdnem mindent ki kell mondani, meg kell fogalmazni, ami a kamasz-énemnek probléma volt egykor. Szeretteink elvesztésétől, halál utáni „létezésünktől”, a szenvedélyes érzelmekig és a pusztító gyűlöletig mindenről beszélnie kell a történeteimnek. Dosztojevszkij szerint a gyerekek sokkal többet tudnak, és sokkal többet értenek a világból, mint gondolnánk. Ezért mindent el lehet nekik mondani a megfelelő módon.
*
Magyar Könyvtáros Egyesület
36.Vándorgyűlés Miskolc /2004. július 29-31/
Könyvtár – esély a jövőhöz
„Tovább is van, mondjam még?”- könyvtárosok olvasmányélményei
Nógrádi Gábor: Az anyu én vagyok
Tudják önök, mi az a metamorfózis? Átváltozás.
Mindezt megtudhatják Nógrádi Gábor: Az anyu én vagyok című könyvét elolvasva.
És még sok mindent, ha kezükbe veszik ezt a jó könyvet. Így most ismerkedjünk meg az íróval, könyveivel, majd ezzel az érdekes könyvvel.
Ki is Nógrádi Gábor? Mi gyerekkönyvtárosok már régóta ismerjük a nevét, hiszen az első könyvei is nagy sikerűek voltak. Ezek a „Hecseki a gyerekrablók”, amelyből később a Gyerekrablás a Palánk utcába címmel film is készült. Néhány év kihagyásával jelent a meg „A Mi Kinizsink”, majd a „Segítség ember!”.
2000-ben a „Petepite” című könyve elnyerte a z Év Gyermekkönyve díjat., amelyet évente egy alkalommal, általában a Budapesti Könyfesztiválon adnak át. Ebben a regényben apa és fiú testét cserélte ki egy ismeretlen varázsló. Kínos helyzet, egyik sem tudta pontosan, hogyan feleljen meg a másik életét meghatározó mindennapos kihívásoknak. Eddigi hiedelmeik ellenére alig ismerték egymást. Pedig csak ketten maradtak a csonka családban, így eléggé egymásra voltak utalva.
A cserével talán a gyerekkorba visszakényszerített apa kapott valamivel könnyebb feladatot. Ő legalább emlékezhetett valamire, s ha voltak olyan tantárgyak, amelyekből minden átmenet nélkül megdöbbentően tudatlannak bizonyult, ezt bőven ellensúlyozta más tárgyakból mutatott bámulatos jártasságával. Ami ennél is fontosabb, felnőtt öntudatának erejével le tudta győzni fiának eddigi kínzóját, tekintélyt szerezve a gyermektársadalomban.
Sokkal nehezebb feladatot kap a fiú az apja helyett, kinek tudását romlatlan becsületessége pótolja.
Olyan megalkuvást követelnek meg tőle, amelyet ő is megért. Apja nevében vállalja mindannak kimondását, amit apja éppen az ő érdekében eddig elhallgatott. Ami pedig az érzelmeket illeti, kiderül, hogy a felnőttek a manipulálhatóbbak, gyermekszemmel pontosabban láthatóak az őszinteségnek és a hazugságnak az apró jelei. Így aztán a fiú végül nemcsak szakmai sikerhez is segíti apját, hanem megfelelő élettárshoz is, ezzel megteremti magának is a régóta áhított teljes családot.
Nógrádi kitűnő alaphelyzetet talál. A gyerekek gyakran szeretnék, bárcsak mindentudó szüleiknek kellene megoldaniuk az ő problémáikat és arra is vágynak, hogy bepillantsanak a szülők előlük eltitkolt felnőtt világába.
Hasonló a helyzet abban a könyvben is, amit most szeretnék bemutatni.
Mert ebben a könyvben tudjuk meg, mi az a metamorfónia.
Milyen is ez a könyv?
Miért is fontos, hogy jó ifjúsági irodalmat adjunk a gyerekeink kezébe Azért, mert gyerekeink nem olvasnak. Gyökeresen átalakultak kulturális szokásaink a rendszerváltozás óta. A fiatalok ma sokkal kevesebb időt töltenek olvasással, és ritkábban járnak moziba, színházba, múzeumba, mint régebben. Az olvasás térvesztése egyaránt jellemző a városokban és a falvakban. A televíziózás nyert teret inkább. Az erre fordított időnél 53 százalékos növekedés figyelhető meg. Jelenleg naponta átlagosan 160 percet tévézünk, vagyis a teljes szabadidő 58 százalékát a képernyő előtt töltjük. Nem túlzás azt állítani, hogy a tévézés fokozatosan kiszorítja az egyéb szabadidős tevékenységet.
Ezért nagyon fontos az, hogy íróink felvállalják azt a szerepet, hogy jó ifjúsági irodalmat írjanak.
Nógrádi Gábor életművében sokszor dolgozott fel olyan témát,, ami foglalkoztatja a mai fiatalokat. Ilyen a háziállatok iránti megértést elősegítő, „Segítség ember!” című kötet. A „Bánj a pénzzel okosan” című könyvében a közlekedés szabályait népszerűsíti, a pénzről, az üzleti életről, a vállalkozásról olvashatunk. A szülői szerepet megismertető könyve „Az Anyu én vagyok”
Nógrádi Gábor könyvei külső megjelenésükben is vidámak. Vidám színeivel, jó illusztrációval hívja fel magára a figyelmet. Az a diák, aki már olvasta a „Segítség ember!” és a „Petepite” című könyvet, gondolkozás nélkül veszi le a könyvtár polcáról a következő könyvet. Hiszen ezek a regények tele vannak humorral, komoly érzelmekkel, és jó a cselekményük.
A gyerekek gyakran szeretnék, bárcsak mindentudó szüleiknek kellene megoldaniuk az ő problémáikat. Mert mi is történik ebben a regényben?
Hogyan is kezdődik?
„Nem hiszem el! A Tatának sikerült a kísérlete! Hát ez óriási! Kicserélte a kutyánkat a macskánkra, meg fordítva. Vagyis összecserélte őket. Mármint az agyukat. Vagyis nem az agyukat – de buta vagyok - csak ami az agyukban van. Amit éreznek, meg gondolnak. Kicserélte a lelküket. Szóval, amitől a macska macska, a kutya meg kutya, azt átvitte a másik állat fejébe.. Vagyis az agyába. De nem ám operációval! A Tata nem orvos! Ő gyógyszerrel meg árammal, vagyis elektródákkal meg számítógépes programmal csinálta a csereberét.
Meg infúzióval ami egy műanyag csövecske. A tata megmagyarázta, hogy azon keresztül megy a testbe a metamorfolaj, ami szállítja a sok kis adatot, meg információt egyik élőlényből a másikba.
Világos, nem? Én ugyan egy szót sem értek belőle, de mindegy. A Tata a nagyapám, vagyis az anyu papája érti, és ez is fontos. Ő egy nagyon nagy tudós. Csak nem engedik kutatni. Mert azt mondják, hogy az élőlényeket nem szabad összecserélgetni. El is küldték nyugdíjba az intézetből, ahol a többi tudós van. És megtiltották neki, hogy kutassa a csereberét. Persze csak én nevezem csereberének, amit a tata csinál, mert különben személyiség-metaizénak hívják. Metamorfoziának vagy minek, na! Ki tudja ezt megjegyezni?
Egyébként a metamorfizé átváltozást jelent. Merthogy átváltoztatja az egyik élőlényt a másikká, a másikat meg egyikké. A Tata ezt egy értelmező szótárban mutatta meg, amiben minden szót megmagyaráznak
Én soha nem nevetem ki a Tatát. Mert én elhiszem, hogy ha neki sikerül a nagy kísérlet, akkor az emberiségnek jót tesz vele.. Mert az emberek át tudnak majd bújni egy kis időre mások bőrébe, és annyira meg tudják ismerni a MÁSIK EMBERT, ahogy egyébként soha. Egy nő mondjuk, lehet férfi, egy férfi meg lehet nő-és akkor aztán mindenki meg fogja tudni, hogy milyen érzés a másik bőrébe lenni.. Az anyu sem mondhatja az apura, hogy sose értette meg őt az apu, azért vált el. Mert ha például az anyu az apuval egy kicsit élhetett volna az anyu helyébe, és az kellett volna csinálnia, amit az anyu csinál: tanítani, bevásárolni, főzni, tálalni, mosogatni, mosni, takarítani, megkeresni Ricsi elveszett fél zokniját, feltörölni a hányást, kiszedni a foltokat a blúzomból, felvarrni a gombokat és kiabálni velem, hogy tanuljak meg satöbbi, akkor apu rögtön megértette volna az anyut .Mert akkor ő lett volna az ügyvéd úr, akinek folyton csöng a telefonja, ezer ügye van, és sose tudja, hol áll a feje, mert mindenki mindent azonnal akar, és azt hiszik, hogy az csak úgy megy.”
De a tata igazi célja nem az állatok csereberéje. Elképzelése szerint két ember csak úgy ismerheti, értheti meg egymást igazán, ha személyiséget - lelket cserélnek legalább egy kis időre. De ki lesz az a két ember, aki ezt vállalja.
A regényben az édesanya és a kislány cserélnek. És tényleg igazából akkor ismeri fel az ember a másik problémáját, ha a másik szerepébe bújik és meg is kell oldani a problémát.
Ez a helyzet azért érdekes, mert az egyik az anya. Az anya mindig nagy szerepet tölt be s család életében, hiszen nagyon sok területen kell megállnia a helyét. Először is ott van a hivatás, ahol teljes emberként kell helytállni. Azután ott van a háztartás, ami olyan mint egy hétfejű sárkány, és ott van még a feleség szerepe.
Nem sokkal könnyebb egy fiatal kamaszlánynak sem, hiszen neki is megvan a maga harca, amivel meg kell küzdeni.
A tata úgy gondolta, hogy ezt a két embert cseréli fel. Az anyu csak úgy egyezett bele, hogy az egész csere mindössze fél óráig tart. Meg is történt a csere.
Milyen érvei vannak a tatának:?
„Nem akarsz szép és csinos lenni? De felnőtt sem akarsz lenni egy kicsit? Képzeld el anyu lenne a kicsi lány és te a nagy nő!”
Ezek olyan érvek, ami elől egy fiatal lány sem tud elmenekülni. Természetesen anyut is sikerült meggyőzni és következhetett a csere, ami előzetes megbeszélés alapján fél óráig fog tartani.
Sejthetjük a galiba akkor fog kezdődni, ha letelik a fél óra és nem sikerül a cserebere.
Ahogy sor kerülne a cserére, megszólal a kapucsengő és rendőrök jönnek .Ez volna a kisebbik baj, mert ezt még sikerül kibeszélni. Amikor újra felkészülnek a cserére, újra megszólal a csengő és megjön apu és Ricsi, a kisöcsike.
Ez az igaz probléma. Hiszen anyut kell eljátszani a kislánynak, és kislánynak anyut. Az anyu megy apuval ebédelni, aki elvált a férjétől .Ez már igazi humoros történet és ez csak bonyolódik tovább. Kiömlik a metamorfolaj, ami segít a cseréhez. Sok idő kell ahhoz, hogy újra összegyűljön az olaj. Addig pedig megmarad a csere, anyu kislányt játszik, a kislány anyut.
Jó alkalom ez a csere arra is, hogy a kislány megismerje anyu udvarlóját.
Miért izgalmas ez a könyv?
Mert kamasz fejjel megismerkednek a felnőttek világával, mert saját bőrükön kell tapasztalni a felnőttek érzéseit.
A kamasz lánynak történelem órát kell tartani az édesanyja helyett, el kell fogadnia, hogy ez a munka milyen felelősséggel jár.
A legizgalmasabb azonban a családi perpatvar. Az elvált anyu ebédelni megy a volt férjével.
Természetesen ebből is nagy galiba lesz, ,hiszen apunak is feltűnik a lánya furcsa viselkedése.
De mielőtt igazából nagy baj lenne, Tata újra visszacseréli a szereplőket.
A cselekmény jó bonyolítása teszi igazán izgalmassá a regényt.
Mire tanítja a gyerekeket?
Két dolog nagyon fontos az életben, a család és a szeretet.
Ez egy csonka család, ahol a szülők elváltak, ebben a szétesett családban próbálja megkeresni a helyét a kamasz lány. Mind a két szülő fontos, az anyuka és az apuka is.
De a végére minden helyére kerül.
„Jó volt vacsorázni. Anyu mellett ültem és nagyon jó volt, hogy megint ő anyu.
Ricsinek adtam a fagylaltadagomat, pedig nem is kérte. Nagyon csodálkozott és azt mondta: köszi. Még azt sem bántam, hogy Emil ott ült, pedig máskor ilyenkor mindig szemétkedem vele, és megpróbálom kiutálni. Úgy éreztem, felőlem akár össze is házasodhatnak anyuval, ha nem akar majd engem átültetni egy másik cserépbe.”
Ha egy széteső családba a gyerek megtalálja a helyét, igazi szeretet kap a szüleitől, akkor ő is igazi szeretett tud adni. És ez a legfontosabb a világon.
Ez az izgalmas, humoros, érzelmes történet, amelyet Nógrádi Gábor a gyerek olvasók kérésére írt, magyar és nemzetközi díjakat nyert, a „Petepite” című regény párja.
Szívesen ajánljuk minden fiatal olvasónak a kezébe.
Tom és Geri: öcsém zseni
Nógrádi Gábor: Az öcsém zseni
Antal Nikolett
2009. 07. 06. 16:39
Nógrádi Gábor Tom és Geri sorozatának második kötete az idei Könyvhétre jelent meg, amelyből kiderül, hogy nemcsak a feltaláló báty, Geri a zseni, hanem a kitűnő szervezőkészséggel megáldott, higgadt, vezetői szerepet vállalni képes Tom is. A Móra Könyvkiadó gondozásában napvilágot látott mű alapszituációja a gyerekek közötti jól ismert csatározás, amely A Pál utcai fiúkhoz hasonlóan két táborra szakítja a 7. b-t. Nem véletlen az utalás Molnár Ferenc klasszikusára: 102 évvel később mai változata kel életre Az öcsém zseni lapjain.
Nógrádi Gábor könyvének célközönsége az a körülbelül 11-15 éves korosztály, amely a technikai eszközök használóiként, az újabb képregények és a Harry Potter olvasóiként nőttek fel, de életükben még jelen vannak a „régebbi korok” palacsintát és szilvás lepényt készítő nagymamái is. A műben a szülők sohasem jelennek meg, kizárólag a gyerekek elmondásából ismerhetjük meg őket, kettőt kivéve: Digó, azaz Poricska Péter anyját és agresszív, brutális nevelőapját. Ő az, aki szövetkezik a drogfutár Ottóval, hogy heroint szállítsanak nevelt fia (Digó) segítségével New Yorkba, ám a többiek sem estek a fejükre. Tom és Gergő, valamint barátaik – az okoska Brúnó, a szépséges Lantos Eszter, az örökké viccelődő Kacor és barátnője Lili, a kitűnő tanuló, de a világ dolgaihoz mégsem konyító Emu, valamint a legerősebb bandatag, Zsolt – ismét akcióba lendülnek, ahogyan tették ezt az első kötetben is. Ott a zseniális Geri tolmácsgépét akarta Ottó ellopni, ám hála a gyerekeknek (és azoknak a felnőtteknek, akik hittek bennük), meghiúsult a terve.
Akár egy brazil szappanoperában, a szálak itt is eléggé összekuszálódnak. A történettel párhuzamosasan nem túlzottan hangsúlyosan, de folyamatosan felrémlenek egy ilyen sorozat képei. Az Izaurára rájátszó Dezodóra középpontjában az egymással a címszereplőért vetekedő Lopez és Degenero állnak, ez utóbbinak persze nevében a végzete, s a hónaljszagú sorozat töredékei teszik olykor tréfásan szentimentálissá a Tom, Digó és Eszter alkotta háromszöget is.
Az omnipotens elbeszélő mindenről értesíti olvasóját, így nemcsak a gyerekek szemén keresztül figyelhetjük az eseményeket. Ez nagyban segít a fiatalabbaknak is abban, hogy könnyedén követhessék az olykor kissé kusza (ez azonban nem hibája a regénynek) eseményeket. A mű első harmadában olykor erőltetettek a poénok, a szójátékok, inkább a „jófej” felnőtt próbálkozásai, mintsem szerves regényelemek. Ám folyamatosan előrehaladva ezek egyre gördülékenyebbek lesznek, s hogy mindezeket többször is Kacor szájába adja a szerző, igazán kiváló megoldás. Szereplői egyre jobban körülhatárolhatóak, nyelvük segítségével válnak igazi egyéniségekké, karakterekké. E tekintetben kiemelkedik a huszonegy fejezetből és egy epilógból álló teljes műből a tizennyolcadik fejezet, amelyben a puskamikrofonnal felszerelt távcsövek segítségével sikerül kihallgatni az Újpest-DVSC meccsen tanácskozó Ottót és Poricskát. A sikeres felvétel után a meccsel mit sem törődve a gyerekek azonnal felállnak és hazaindulnak:
„Amikor mind a heten végigvonultak a szurkolók előtt, az egyik öregúr dühösen rájuk szólt:
- Mi van, gyerekek? Hova, hova? Talán nem tetszik a meccs?
- De tetszik – mondta Kacor. – Csak mennünk kell, mert mi vagyunk a csere.
A sor végén jártak már, de a röhögés még ott is hullámzott mögöttük.”
A regény talán legszebb motívuma, hogy már a gyerekekben is láttatja azokat a felnőtteket, akikké valószínűleg válni fognak. Kacor az életet harcnak fogja fel, hisz „Ha a másik pisztolyt ránt, nem gondolkozhatsz, hogy előveheted-e a tiédet.” Fölöttébb kiemelkedő egyéniség Brúnó, aki gyakran Shakespeare-t szaval, kijavítja a nyelvhelyességi, stilisztikai hibákat, tanácskozás helyett olykor magyarórát tart, s titokban a szülei elképzeléseivel ellentétesen nem zongoristának, hanem színésznek vagy rendezőnek készül.
Ám ne feledkezzünk meg a másik, a „sötét oldalról” sem. A Cápák vezére maga Digó, akit kezdetben a Geri által tollba, radírba szerelt titkos lehallgató készülékkel sikerül leleplezni: az iskolában agresszív és nagyképű, testén ott vannak az állandó verekedések nyomai – állítja ő, ám a titkos (és a törvény által büntetett!) kütyü a többiek tudomására hozza, hogy Poricskát folyamatosan veri a nevelőapja, akitől ráadásul lop is. Innen a rengeteg pénz, amiből köves MP4-lejátszót vehet Eszternek, hogy végre elcsábítsa, s innen a sok-sok seb, és kék-zöld folt a testén. Ám a másik csapat nem él vissza ezzel, épp ellenkezőleg, Digó megmentésére igyekszenek, nevelőapját sikerül börtönbe záratni, s Ottót ismét Bolíviába küldeni, aki sem azzal az örömmel nem tud apósának szolgálni, hogy végre lecsukják olyan 20-30 évre, sem azzal, hogy New Yorkba szállítja a rábízott heroint.
Mindez persze nem sikerülne Dániel tanár úr (aki mellesleg Ottó testvére) és Veronika tanárnő (azaz Dániel felesége) nélkül. Dániel (iskolai nevén Kefe) sokáig hisz Ottó ártatlanságában, feleségével is szembeszáll, ám végül győz a józan ész. S azt sem érdemes elfelejteni, hogy Ottó évekkel ezelőtt Veronikának udvarolt, ám a tőle kölcsönkért pénzzel külföldre menekült. S ahogy mondani szokás, rossz pénz nem vész el, „Veronika megbocsát, de nem felejt”, olvashatjuk az egyik fejezet háromsoros összefoglalójában.
Mit kell tennie a tanár(ok)nak, ha megtudják, hogy az egyik diákot veri a szülő? Van-e joguk beleavatkozni, meddig mehet el az iskola? Használhatnak-e a gyerekek törvénytelen eszközöket annak érdekében, hogy megmentsenek másokat? Megbízhat-e egy tanár a gyerekekben akkor is, ha fennáll annak a kockázata, hogy valami őrültségbe rángatják? Ilyen és ehhez hasonló kérdéseket tesz fel a regény újra és újra. Válaszok persze nem adhatók egyértelműen, ám a boldog és kielégítő vég elhiteti velünk: itt, ebben a regényvilágban mindenki jól döntött, s „A többi néma csend – idézte Brúnó a nagy angol drámaírót, mert egyre komolyabban készült a színészi (vagy rendezői?) pályára.”
Nógrádi Gábor, Az öcsém zseni, Móra, 2190 Ft.
A cikket a következő címen találhatja meg: http://www.prae.hu/articles.php?aid=2142
Visszhang
Írások Svédországból: Nézz rá, Mami!
http://melissaofficinalis.blogspot.com/2007/12/kedves-bogi-ma-karcsony-msnapjn-egy.html
Segítség, ember! CD-n!
http://melissaofficinalis.blogspot.com/2008/01/ngrdi-gbor-segtsg-ember.html
www.kultissimo.hu
Folytatásos web-regény gyerekeknek
Hozzáadta: Velkei Tamás
Nógrádi Gábor, több gyermekkönyv szerzője érdekes ötlettel állt a nyilvánosság elé: gyermekeknek szóló folytatásos weboldalt szerkesztett, ahol amellett, hogy fejlődik a gyermekek olvasáskészsége, még nyereményekért is játszhatnak. Az Oktatási Minisztériumtól az újságírókon át az olvasáskutatóig többen megkongatták a vészharangot, hogy a gyerekek keveset olvasnak. S amit olvasnak, gyakran azt sem értik. A gyerekek olvasási és fogalmazási kedvének felkeltése, e készségek javítása érdekében évek óta különböz. technikákkal, módszerekkel, termékekkel kísérletezik Nógrádi Gábor és néhány követője. E célt szolgálta a Titkos napló, amelyet 30.000 példányban osztottak ki, hogy a gyerekek naplót írjanak; a Falatkönyv, amelyben könyvrészletekkel próbáltak a gyerekeknek kedvet csinálni a klasszikusok elolvasásához; kétszáz íróolvasó-találkozó az elmúlt két évben, amelyeken a tehetségfejlesztés és az olvasás összefüggéseiről beszélgettek alkotókkal. Ám Nógrádi ezúttal valami teljesen más ötlettel lepte meg a közvéleményt. Most egy folytatásos regényt indít a www.folytasd.hu oldalon. Olvasd, Folytasd és Nyerj! szlogennel szeretnének minél több gyereket rábírni az olvasásra. 2007. március 12-től tizenegy héten át minden hétfőn és csütörtökön huszonkét folytatásban "izgulhatják végig" a gyerekek a Marci öröksége című történetet. A regény egy tizenegy éves fiúról szól, aki hatalmas vagyont örökölne, ha néhányan nem akarnák megakadályozni, hogy az örökséghez hozzájusson. A regény folytatásait egy játékban ki lehet találni, és folytatásonként dedikált könyveket, illetve a regény végén, június elsején, egy 100.000 forint értékű szabadon választható ajándékot vihet haza a győztes.
www.litera.hu
Folytasd.hu - Marci öröksége
Nógrádi Gábor folytatásos gyermekkrimije a interneten
Március közepétől kerül fejezetenkénti folytatásokban a www.folytasd.hu weboldalra Nógrádi Gábor író (képünkön) Marci öröksége című - a Könyvhétre megjelenő - gyermekkrimije. A történethez a gyermekolvasók hozzászólhatnak, sőt díjakat is nyerhetnek. A krimi műfaja a legalkalmasabb arra, hogy fejezetről fejezetre fenntartsa a gyerekek érdeklődését . mondta az MTI-nek Nógrádi Gábor.
A krimi egy fiúról szól, akinek apja arab, anyja pedig magyar. A fiú - Bedzsavi Marci - hatalmas vagyont örököl egyiptomi nagyapjától. A fiú nagynénje és a terroristák azonban minden áron meg akarják akadályozni, hogy Marci hozzájusson az örökségéhez.
Két bérgyilkoson, egy eltűnt apán, a mérgezett fagylalton meg a macskából lett, és folyton feltámadó kutyán kívül a váratlan meglepetések tucatjai tarthatják izgalomban az ifjabb és idősebb olvasókat.
Minden hétfő és csütörtök reggelre egy újabb rész kerül fel a www.folytasd.hu oldalra. Az olvasók minden alkalommal kiválaszthatják az adott folytatáshoz kapcsolódó kérdésre adott három válaszból a helyes feleletet. A jól válaszolók folytatásonként dedikált Nógrádi-könyveket, a regény végén, június 1-én pedig egy 100.000 forintos szabadon kiválasztható ajándéktárgyat nyerhetnek.
A könyv egyik különlegessége, hogy a hypertext lehetőségeit kihasználva a különböző érdeklődésű és érettségű látogatói tetszés szerint olvashatják el vagy ugorhatják át az egyes részeket.
Elindult egy folyamat, a gyerekek az iskolában megbeszélik a történetet, és valószínűleg "rákapnak" az olvasásra . vélekedett a Petepite, a Nézz rám, mami és az Édes Munyimunyi szerzője, utalva arra, hogy naponta több száz gyerek szól hozzá a történethez a regény fórumán.
Mint elmondta, ez az első, gyerekeknek szánt krimije, azonban korábbi műveinek több figurája, motívuma és karaktere visszaköszön. A több hozzászóló által a Jókai-művekhez hasonlított történettel kapcsolatban megjegyezte, hogy szeret átvenni elődeitől olyan motívumokat, amelyek beépültek a magyar kultúrába, és amelyek alapján a gyerekek értik az utalásokat.
Az író a tanítás eszközeként kiemelte a hipertext szerepét, rámutatva arra: a rejtett, kattintással elérhető szövegekben olyan információkat tud elrejteni, amelyek bővítik a gyerekek ismereteit. A szerelem témaköréhez kapcsolódóan például Shakespeare műveire irányíthatja a fiatal olvasók figyelmét.
A nagyrészt megírt történet utolsó, 23. fejezete várhatóan május 28-án kerül fel az oldalra. A befejezés még nincs meg, mert egyrészt félő, hogy a gyerekek kitalálják a krimi végét, másrészt adhatnak az olvasók olyan ötletet, amelyet érdemes beleépíteni a történetbe - mondta Nógrádi Gábor.
KÖNYVÁRI SZEMLE
Nógrádi Gábor:
Az anyu én vagyok
Tudják önök, mi az a metamorfózis? Átváltozás. Ezt megtudhatják Nógrádi Gábor Az anyu én vagyok című könyvét elolvasva, és még sok minden mást is, ha kezükbe veszik ezt a jó könyvet. Ki is az a Nógrádi Gábor? Mi, gyerekkönyvtárosok már régóta ismerjük a nevét, hiszen az els. könyvei is nagy sikert arattak: a Hecseki és a kedves betörők, amelyből később Gyerekrablás a Palánk utcában címmel film is készült. Néhány év kihagyásával jelent a meg A mi Kinizsink, majd a Segítség, ember! 2000-ben a Petepite cím. könyve elnyerte az Év Gyermekkönyve Díjat, amelyet évente egy alkalommal, általában a Budapesti Könyvfesztiválon adnak át. Ebben a regényben apa és fiú testét cserélte ki egy ismeretlen varázsló. Kínos helyzet, egyik sem tudta pontosan, hogyan feleljen meg a másik életét meghatározó mindennapos kihívásoknak. Eddigi hiedelmeik ellenére alig ismerték egymást. Pedig csak ketten maradtak a csonka családban, így eléggé egymásra voltak utalva. A cserével talán a gyerekkorba visszakényszerített apa kapott valamivel könnyebb feladatot. Ő legalább emlékezhetett valamire, s ha voltak olyan tantárgyak, amelyekből minden átmenet nélkül megdöbbentően tudatlannak bizonyult, ezt bőven ellensúlyozta más tárgyakból mutatott bámulatos jártasságával. Ami ennél is fontosabb, felnőtt öntudatának erejével le tudta győzni fiának addigi kínzóját, tekintélyt szerezve a gyermektársadalomban. Sokkal nehezebb feladat jutott a fiúnak az apja szerepében, kinek tudását romlatlan becsületessége pótolja. Olyan megalkuvást követelnek meg tőle, amelyet ő is megért. Apja nevében vállalja mindannak a kimondását, amit apja éppen az ő érdekében eddig elhallgatott. Ami pedig az érzelmeket illeti, kiderül, hogy a felnőttek a manipulálhatóbbak, gyermekszemmel pontosabban láthatók az .szinteség és a hazugság apró jelei. Így aztán a fiú végül nemcsak szakmai sikerhez segíti apját, hanem megfelel. élettárshoz is, s ezzel megteremti magának is a régóta áhított teljes családot. Nógrádi kitűnő alaphelyzetet talált. A gyerekek gyakran szeretnék, bárcsak mindentudó szüleiknek kellene megoldaniuk az ő problémáikat, és arra is vágynak, hogy bepillantsanak a szülők előlük eltitkolt felnőtt világába. Hasonló a helyzet a másik könyvben is, amit be szeretnék mutatni. Ebből a könyvből tudjuk meg, mi is az a metamorfózis. Miért fontos, hogy jó ifjúsági irodalmat adjunk a gyerekeink kezébe? Azért, mert a fiatalok nem olvasnak. A rendszerváltozás óta gyökeresen átalakultak kulturális szokásaink. A fiatalok ma sokkal kevesebb időt töltenek olvasással, és ritkábban járnak moziba, színházba, múzeumba, mint régebben. Az olvasás térvesztése egyaránt jellemző a városokban és a falvakban. A televíziózás hódít. Az erre fordított id.nél 53 százalékos növekedés figyelhető meg. Jelenleg naponta átlagosan 160 percet tévézünk, vagyis a teljes szabadidő 58 százalékát a képernyő előtt töltjük. Nem túlzás azt állítani, hogy a tévézés fokozatosan kiszorítja az egyéb szabadidős tevékenységeket. Ezért nagyon fontos az, hogy íróink jó ifjúsági irodalmat írjanak. Nógrádi Gábor sokszor dolgozott fel olyan témát, ami foglalkoztatja a mai fiatalokat. Ilyen a háziállatok iránti megértést elősegítő, Segítség, ember! című kötet. A Bánj a pénzzel okosan cím. könyvében a közlekedés szabályait népszerűsíti, a pénzről, az üzleti életről, a vállalkozásról olvashatunk. Nógrádi Gábor könyvei küls. megjelenésükben is vidámak. Vidám színekkel, jó illusztrációval hívják fel magukra a figyelmet. Az a diák, aki már olvasta a Segítség, ember! és a Petepite című könyvet, gondolkozás nélkül veszi le a könyvtár polcáról a következ. kötetet is, hiszen ezek a regények tele vannak humorral, komoly érzelmekkel, és jó a cselekményük. A szülői szerepet megismertet. könyve Az anyu én vagyok. A cselekmény érdekesen indul. A tata egy különleges szerrel, a metamorfolajjal kísérletezik. Elképzelése szerint két ember csak úgy ismerheti, értheti meg egymást igazán, ha személyiséget, lelket cserélnek legalább egy kis időre. Rábeszéli az édesanyát és kislányát, hogy mindössze fél órára cseréljenek szerepet. Ez a helyzet azért is érdekes, mert éppen az anya az egyikük. Az anya mindig fontos szerepet tölt be a család életében, sok területen kell megállnia a helyét: a hivatásában, a háztartásban, ami olyan, mint egy hétfej. sárkány, és ott van még a feleség szerepe. Nem sokkal könnyebb persze egy kamaszlány élete sem, hiszen neki is megvannak a maga harcai. Előre sejthetjük, az igazi galiba akkor következik, amikor letelik a fél óra, és nem sikerül a cserebere. Először megszólal a kapucsengő, és rendőrök jönnek. Ez volna a kisebbik baj, mert sikerül kibeszélni. Amikor újra felkészülnek a cserére, ismét megszólal a cseng., megjön apu és Ricsi, a kisöcsike. Itt jönnek az igazi gondok, hiszen az anyut kell eljátszania a kislánynak, az anyunak pedig a kislányt. Ez már igazi humoros történet, és az események egyre csak bonyolódnak. A metamorfolaj is kiömlik, sok id. kell ahhoz, hogy újra összegyűljön a megfelelő mennyiség, addig pedig megmarad a csere. Miért izgalmas ez a könyv? Mert kamasz fejjel megismerkednek a felnőttek világával, mert a saját b.rükön kell tapasztalniuk a feln.ttek érzéseit. A kamasz lánynak történelem órát kell tartania az édesanyja helyett, el kell fogadnia, hogy ez a munka milyen felelősséggel jár. A legizgalmasabb azonban a családi perpatvar. Az elvált anyu ebédelni megy a volt férjével. Természetesen ebből is nagy galiba lesz, hiszen apunak is feltűnik a lánya furcsa viselkedése. Mielőtt azonban igazából nagy baj lenne, tata visszacseréli a szerepl.ket. A cselekmény ügyes bonyolítása teszi igazán izgalmassá a regényt. Mire tanítja a gyerekeket? Arra, hogy két dolog nagyon fontos az életben, a család és a szeretet. Ez egy csonka család, ahol a szülők elváltak, és ebben a szétesett családban próbálja megkeresni a helyét a kamasz lány. A könyv azt mondja, hogy mind a két szül. fontos, az anyuka és az apuka is. "ó volt vacsorázni. Anyu mellett ültem és nagyon jó volt, hogy megint ő anyu. Ricsinek adtam a fagylaltadagomat, pedig nem is kérte. Nagyon csodálkozott és azt mondta: köszi. Még azt sem bántam, hogy Emil ott ült, pedig máskor ilyenkor mindig szemétkedtem vele, és megpróbálom kiutálni. Úgy éreztem, felőlem akár össze is házasodhatnak anyuval, ha nem akar majd engem átültetni egy másik cserépbe." Ha egy szétes. családban a gyerek megtalálja a helyét, igazi szeretetet kap a szüleitől, akkor ő is igazi szeretetet tud adni. És ez a legfontosabb a világon. Ez az izgalmas, humoros, érzelmes történet, a Petepite című regény párja, amelyet Nógrádi Gábor a gyerekek kérésére írt, magyar és nemzetközi díjakat nyert. Szívesen ajánlom minden fiatal olvasó figyelmébe.
Fodor Judit
Városi Csokonai Könyvtár, Karcag
A takarékoskodás világnapjára
2006. október 31., kedd
Ha valaki munkába állásától kezdve hetente elhelyezné egy mozijegy árát nyugdíjpénztárban, negyven év múlva kisebb vagyont kaphatna, s öregségére nem lenne gondja - állítja Nógrádi Gábor. A sokoldalú író nemrégiben hozzászólóként debütált a Pénz, tudás, gyarapodás - pénzügyi ismeretek az oktatásban című konferencián, amelyet az MNB rendezett az Öngondoskodás Alapítvánnyal és az OTP Fáy András Alapítvánnyal együttműködésben.
- Ifjúsági történeteket és forgatókönyveket ír, könyvesboltot és kiadót vezet. Hogy jut minderre ideje?
- Mindenkinek megadatik a napi huszonnégy óra. Ebben tökéletes demokrácia van. Én a nap nagy részét bölcs könyvek, kedves barátok, okos gyerekek és szép nők társaságában szeretném eltölteni. Sajnos azonban nem sikerült beszületni Rockefellerékhez. Apanázs híján életem nagy része könyveim, gondolataim és ötleteim menedzselésével telik el. Ehhez sok idő kell.
- Az említett konferencián mutatták be A pénz nem a fákon nő című könyvét is. Ha nem a fákon, akkor elárulná, hol?
- Nem a fákon! Ez a könyvem egy évig készült. Azóta próbálom eljuttatni a gyerekekhez. Nekik írtam, hogy boldogabbak legyenek, az ország pedig gazdagabb, a jövő biztonságosabb legyen. Most, támogatóim segítségével, minden általános és középiskolába eljut a kiadványból egy-egy példány...
- Hadd kössem az ebet a karóhoz. Ha pénz nem a fákon nő, akkor mégis hol?
- A fejünkben. A kreatív gondolkodásban. A vállalkozói szellemben. A bátorságban. A kudarctól való félelem csökkentésében. Olyasmiben tehát, amit az iskolában, sajnos, ritkán tanítanak, az életben pedig csak nagy kínlódások árán és csak azok tudják megtanulni, akik erre nevelődtek otthon. Pedig egy egész nemzetnek kellene most úgy gondolkodnia, hogy a képességei maximális sebességen működjenek. A pénz (mondhatni: az államvagyon) ugyanis nem a Nemzeti Bank trezorjaiban van. Az papír. Na jó, mondjuk, arany. A pénz a fejünkben van. Vagy nincs.
- Jókai anno svábhegyi és balatonfüredi villát vásárolt könyvei honoráriumából. Hogyan takarékoskodik ma egy magyar író?
- Ahogy mindenki más. Félretesz, ha van miből, hogy megvegye a szükségest vagy a feleslegest, illetve, hogy ne féljen az öregségtől. Én nem takarékoskodom, mert hiszek abban, hogy minden fillérnek dolgoznia kell. Ha van egy kis pénzem, könyvet adok ki, mert a könyv profitot termel. Egy kicsi másfél szobás lakásom van és egy telkem faházzal. Villáim pedig a kanalak mellett találhatók.
- Ha van mit félretennie, bankban vagy párnacihában tartja?
- Természetesen bankban, de az alacsony kamatok miatt, mint említettem már, inkább vállalkozom. Sokat veszítek a vállalkozásaimban, ez tény. Beleszeretek egy-egy ötletembe (ilyen volt A pénz nem a fákon nő), amely sok időt vesz el és kevés pénzt hoz. De még így, veszteségekkel is több a nyereség a sikeres akciók révén, mintha bankban legeltetném a forintjaimat.
- Olvasóinak, könyvesbolti vásárlóinak takarékoskodási szokásairól van-e valamilyen elképzelése?
-Még mindig sok könyvet veszünk abban a hitben, hogy a könyvekkel a tartalmat is megvásároljuk. Olyan könyveket kellene beszereznünk, amelyeket nem csak elolvasunk, hanem minden részletében meg is értünk, meg is emésztünk, magunkévá teszünk. Futó kalandoknál mindig jobban szerettem a hosszú távú kapcsolatokat.
- A világ takarékpénztárai 1924-ben tartott első kongresszusukon határozatot hoztak, hogy minden év októberének utolsó munkanapján világszerte tartsák meg a takarékoskodás világnapját. A közelgő esemény - beszélgetésünk apropója - megmozgatja-e valamiképpen az író fantáziáját?
- A konferencián elhangzott, hogy ha valaki munkába állásától kezdve, egy mozijegy árát elhelyezné hetente a nyugdíjpénztárban, akkor negyven év múlva egy kisebb vagyont kaphatna, s nem lenne gondja. Azt hiszem, ez az én esetemben még nem működött volna. Negyven éve egy jobb mozijegy három forint ötven fillérbe került... Ma már nem számítunk ilyen mértékű pénzromlásra, tehát érdemes megtakarítani havonta valamennyit. Nem a felesleget, mert olyan a legtöbb embernél nincs, hanem a megtakarításra biztosított állandó összeget. De ismétlem: én a vállalkozások híve vagyok. A pénz, az ész és a kéz együtt csodákra képes.
Juhani Nagy János
seniorok.hu
Sose halunk meg és PetePite
Egy májusi éjszakán dr. Pete Ádám pszichológus tizenegy és fél éves gyerekké, azaz a saját fiává változik. A gyerek Pete Péter, azaz Pite pedig pontosan olyan lesz reggelre, mint harmincnyolc éves apja. Persze csak testileg cserélnek helyet, Pete és Pite lélekben önmaguk maradnak. Így kezdődik Nógrádi Gábor új ifjúsági regénye, amely ugyanolyan humoros és izgalmas, mint annak idején a Gyerekrablás a Palánk utcában című könyve, vagy az író forgatókönyvéből készült Sose halunk meg című film volt.
Miért választ mindig ilyen furcsa történeteket? A Gyerekrablás-ban egy fiú elrabolja saját magát, hogy elvált szüleit ismét összehozza, A mi Kinizsink című regényben Kinizsi Pál feltámad, a Galambnagymamában pedig az elhúnyt nagyi galambbá változik
Az olvasó jobban odafigyel az érdekes, furcsa mesékre. No, meg ezekben a különös történetekben lehet a legjobban megmutatni a hétköznapi életet. A PetePite című regényben például az apának gyerekalakban iskolába kell mennie, ahol a szokásos feleltetés, szívatás, verekedés folyik. A gyerek pedig felnőttként dolgozni megy az apa munkahelyére, a tévébe.
Furcsa szemszögből a világ mindig jobban látszik.
Az ifjúsági könyvei mellett a filmjeit ismerik a legtöbben. A Sose halunk meg, a Patika, a Hyppolit után készül újabb forgatókönyv?
Három is. A Meseautó 2000 végleges könyvén már nincs sok munka. Utána Koltai Róberttel írunk egy új filmkomédiát, amely a változatosság kedvéért a gyerekkorunkban játszódik megint. S végül Cakó Ferenccel, a világhírű animációs filmrendezővel - könyveim állandó grafikusával - tervezünk egy egész estés báb-gyurmafilmet. Dolgoznom kell, mert egyre fogy az időm, ami az alkotó munkára adatik.
Forrás: Blikk
Gyorsul a bakterház
Nem, nem! Nem olvasta félre. A nagysikerű filmet Mihályfy Sándor rendezésében most huszonhárom év elteltével folytatják.
Folytatódik az Indul a bakterház című, 1978-ban bemutatott filmvígjáték története, Rideg Sándor csaknem hatvan éve született regényét Zádori Bence gondolta tovább - hangzott el a Gyorsul a bakterház című produkció előkészületeiről tartott csütörtöki sajtótájékoztatón, Budapesten. Mihályfy Sándor, az egykori és a most készülő film rendezője isteni szerencsének nevezte, hogy 23 évvel ezelőtt sikerült olyan filmet forgatni, amely túlélte önmagát.
- Az élet azt igazolta, hogy ez lett a legsikeresebb filmem - mondta a rendező, aki utalt arra is, hogy számtalan filmszemlén, fesztiválon is bemutatott, díjazott alkotást rendezett. Barcs Endre, a Daylight Produkciós Iroda kreatív igazgatójának ismertetése szerint a magyar videoforgalmazás legkeresettebb filmjének számító Indul a bakterház folytatása egy könyvszenzáció, a Zádori Bence tollából született Gyorsul a bakterház alapján készül.
A tavaly ősszel megjelent könyvet illetően az olvasók és az irodalmárok is egyet értenek abban, hogy az írás meglepően eredeti stílusban követi Rideg Sándor egykori regényét - mutatott rá a kreatív igazgató. Az 1978-as film három fontos szerepét a folytatásban is ugyanazok a művészek játsszák: a baktert Koltai Róbert, a lókupecet Haumann Péter, a csámpás Rozit pedig Pécsi Ildikó alakítja. A banya szerepében ezúttal Máthé Erzsi látható majd.
A tájékoztatón elhangzottak szerint a filmvígjáték kulcsszereplőjét, Bendegúzt még keresi a stáb, mivel a korábbi tehénpásztor, Olvasztó Imre úgymond kinőtte a szerepét. A sajátos nyelvjárású fiú megformálására már most is sok a jelentkező - derült ki.
A Gyorsul a bakterház forgatókönyvét Nógrádi Gábor írja, a filmzenét Dés László komponálja. A produkció előkészületei a tervek szerint ősszel zárulnak, s azt követően indulna a forgatás. A Gyorsul a bakterház bemutatóját legkésőbb a 2003-as filmszemlén szeretnék megtartani.
Forrás: http://www.internetto.hu
Anyám, az olvasás, meg a csúcs
Úgy öt éves lehettem, amikor anyám megtanított olvasni. Arra már nem emlékszem, hogy hogyan tanított, de első osztályos koromban már egészen jól olvastam. Több kedvenc olvasmányom is volt, de a legkedvesebb mind közül a Tizenkét hónap című orosz mese és az Öreg néne őzikéje. Ezeket újra és újra elolvastam, szinte kívülről megtanultam.
Ekkor anyám már nem élt.
Éppen mostanában fészkelődött a fejembe a gondolat, hogy talán éppen azért olvastam megállás nélkül minden szabad percemben, mert addig sem kellett azon gondolkoznom, hogy hol van az anyám, és mit jelent az, hogy meghalt. (Amit kamaszkoromig nem is hittem el. Mármint anyám halálát. Ha Budapesten jártam, mindig ide-oda lestem az utcákon meg a villamoson, hogy mikor tűnik fel. Mert, azt mondták, Pesten halt meg a kórházban. De miután nem halt meg - gondoltam -, biztosan itt él.)
Persze lehet, hogy nem csak anyám halála miatt olvastam. A gyerek azt csinálja, amit maga körül lát, amihez hozzászoktatják. Ha a szülők és a nagyobb gyerekek olvasnak, és a kisebbek látják, hogy ez jó dolog, ők is olvasni fognak majd. Ezért szoktam író-olvasó találkozókon mindig elmondani, hogy a nagyobb gyerekek felelősek a kistestvéreikért. Ha nem olvasnak fel a kicsinek, ha nem kérnek ki a könyvtárból óvodás öccsüknek, húguknak való könyveket, nem várhatják, hogy néhány év múlva a testvérük majd olvasó ember lesz. Pedig az olvasás a boldogságra nyíló ajtó kulcsa lehet. Az olvasás ugyanis gyógyszer - megnyugtatja a lelket, ha az beteg, vagy háborog. Az olvasás csokoládé, mert jó érzéseket kelt. Az olvasás tudás, mert olyan ismereteket hordoz, ami az önismerethez, a sikerhez, és az életben maradáshoz kell.
Ugyanakkor be kell vallani, az olvasás: munka. A szöveget végig kell olvasni, meg kell érteni, a szavakkal megfogalmazott dolgokat el kell képzelni, a gondolatokat fel kell dolgozni. Erőfeszítést kíván. De a csúcsra sem lehet feljutni úgy, hogy az ember nem mássza meg a hegyet. S csak a csúcsról látszik igazán, milyen gyönyörű a táj.
Nógrádi Gábor
Tanár néni vagyok
Találkoztak-e már olyan történelemtanárral, aki nyolcadik osztályban fociból, ékszerteknősökből, csillagászatból vagy horgászatból feleltetett?
Hallottak-e olyat, hogy a pedagógus a gyerekek kedvenc témáját kérte számon, és szórta az ötösöket?
Én a legjámborabb tanárnál sem tapasztaltam ezt. Nógrádi Gábor Az anyu én vagyok című ifjúsági regényében sincsen ez így. Azaz mégis.
A tanárnő csak osztotta az ötösöket a gyerekeknek a feleletekre, a gyerekek pedig még a szünetben is felelni akartak. Lett is belőle bonyodalom. Az izgalmak azonban nem itt kezdődtek. Hanem "Mikor Mesi meglátta, hogy a macska felkergeti a kutyát a fára, rögtön tudta, hogy tudós nagyapja kísérlete sikerült: a kutya és a macska helyet cseréltek."
Persze a kísérletezés itt nem ért véget. Tata lányát, a tanárnőt és Mesit, a kisunokáját is kicserélte. A bölcs tudós véleménye szerint két ember csak egymás bőrébe bújva ismerheti meg egymást. És ez így is történik a kalandos, humoros és érzelmes történetben.
A visszaváltoztatást mindig késlelteti valami, ezért újabb és újabb élethelyzeteket élnek át, a főhősök a másik bőrében.
Rájönnek-e a csalásra a tanáriban? Mit szól az elvált apa, hogy az "anyu" olyan kedves?
Mi lesz, ha "anyut" meg akarja csókolni az új udvarlója? Hogyan fog játszani a focimeccsen "Mesi"? Néha örömmel veszik az akadályokat, máskor nem annyira.
A regényt olvasva kiderül: milyen jó is gyereknek lenni, és hogyan látnak ők minket, felnőtteket. Lehet, hogy néha fociból kéne feleltetni?
Cakó Ferenc karakteres figuráitól a történet még izgalmasabb lett.
Nógrádi Gábor korábbi gyerekregényében apa és fia cserél helyet. Ennek címe Petepite, amely 2000-ben az Év gyerekkönyve lett Magyarországon, tavaly pedig felkerült a világ legjobb gyerekkönyveinek listájára.
Újság: Köznevelés, 59. évfolyam, 10 szám
Dátum: 2003. március 14.
Nógrádi Gábor regénye a legjobbak között
Nógrádi Gábor Bázelben, az IBBY, a Gyerekkönyvek Nemzetközi Tanácsa kongresszusán vehette át azt a diplomát, amely tanúsítja, hogy a magyar író PetePite című kötetét a tanács beválasztotta a világ legjobb gyerekkönyvei közé.
Mint Nógrádi Gábor lapunknak Luzernből elmondta: az IBBY 60 ország kiadványai közül választotta ki azokat, amelyeket ajánl szerte a világon.
A könyvből magyarul 8 ezer példány fogyott el, s most jelenik meg újabb 5 ezer.
Már elkészült a folytatás is: Az anyu én vagyok novemberben lát napvilágot 10 ezer példányban.
Dátum: 2002.10. 04.
Újság: Világgazdaság
a lap tetejére
PetePite világszám
A világ legjobb gyerekkönyvei közé választotta Nógrádi Gábor PetePite című regényét a Gyerekkönyvek Nemzetközi Tanácsa (IBBY) –értesült lapunk.
A mű 2000-ben Az év gyerekkönyve lett Magyarországon, ezután a nemzetközi szervezet magyar szekciója javasolta felvételét az IBBY nemzetközi ajánlólistájára.
Október elsején Bázelben tartja következő kongresszusát az IBBY.
Ezen diplomát adnak át többek között Nógrádi Gábornak abból az alkalomból, hogy műve felkerült arra az annotált ajánló listára, amelyet a világ számos országába küldenek el.
Az író egyike annak a 135 szerzőnek, illusztrátornak és fordítónak, akinek munkáit a kiválóságok közé emelték.
Mint arról Leena Maissen, az IBBY igazgatója, a kongresszus elnöke tájékoztatott, a listán szereplő könyveket több, párhuzamosan utaztatott kiállításon mutatják be.
Ezen kívül a Nemzetközi Ifjúsági Könyvtár Münchenben, illetve más kutatási gyűjtemények Japánban, Szlovákiában, Svájcban és az Egyesült Államokban állandó letétként kínálják e műveket. Minden országból a gyerekirodalom legjavát képviselik a kiválasztott könyvek, és az IBBY ezeket javasolja világszerte kiadásra.
A PetePite humoros regény az apja, Pete Ádám testébe költözött fiúról, Pitéről.
A közeljövőben megjelenik a könyv párja, Az anyu én vagyok címmel.
Ebben anya és lánya cserélnek helyet.
A szerző, Nógrádi Gábor elmondta lapunknak, hogy a bázeli kongresszuson egyebek között arról fog szólni, hogy a gyerekkönyvet a felnőtt író és gyerekkori önmaga írja.
Így lehet a mű híd a felnőttek és a gyerekek világa között.
V. Gy.
Dátum: 2002. 09. 27.
Újság: Népszabadság
a lap tetejére
Az író válaszolt ifjú olvasóinak
Gyerekkezek a magasban. A békéscsabai Madách Utcai Általános Iskola tanulói megállás nélkül faggatják a 2000. év gyermekkönyvíróját, Nógrádi Gábort. A szerző azonban állja az ostromot.
A gyerekek megállás nélkül faggatták a népszerű gyermekkönyvírót, Nógrádi Gábort
A Petepite írója, Nógrádi Gábor tegnap a Békés Megyei Könyvtárban tartott találkozó után a Madách Utcai Általános Iskolába is ellátogatott.
Az iskola nyolc-tizenegy éves tanulói öt fős csapatokban versenyeztek, irodalmi kérdéssorokat válaszoltak meg, rajzoltak, hogy részt vehessenek az író-olvasó találkozón - tájékoztatta lapunkat Nagyné Bielik Ágnes, az iskola könyvtárosa.
A gyerekek arcát látva, elmondható, megérte megszervezni a hónapokig tartó versenyt. Nógrádi Gábor ugyanis őszintén osztja meg gondolatait az ifjú olvasókkal. Még azt is, hogy könyvet írni bizony munka. Sőt azt is, hogy az író legkedvesebb tantárgya nem az irodalom volt, ahogy sokan gondolták, hanem a matematika. A számok világában ugyanis mindennek kijött az eredménye, nem lehetett vita. Nem így az irodalomban vagy a művészetekben, ahol minden megítélés kérdése. És hogy Nógrádi Gábor mi szeretett volna lenni gyerekkorában? Mi más, mint felnőtt! Az más kérdés, hogy sokakhoz hasonlóan, most legszívesebben újra gyermek lenne...
Fekete G. Kata
Dátum: 2002.02.13.
Újság: Békés Megyei Hírlap
a lap tetejére
Kinizsi Pál, a kukás ember
A mi Kinizsink címmel filmet forgatnak Nógrádi Gábor ifjúsági regényéből. A címszereplő, foglalkozása szerint kukás, egyébként pedig Magyarország legerősebb embere, aki fogával húzza el az utasszállító repülőgépet.
Mondhatnánk azt is, békebeli hangulat. Csöndes kisvárosi utca, a legtöbb ház falán ott a táblácska: Tiszta udvar, rendes ház. A kertekben kutya vakkantgat, a kerítés tetején macska fut el. Az út szélén kukás autó araszol, mögötte döngő léptekkel hatalmas férfiú húzza a műanyag kukát. Ám az idilli kép megrendezett. A látványt a kamera ,,szeme" fogja be, s egy nyugodt hangú férfiú mondja: - Döme, jöhetsz!
Szavaira egy élénk arcú, afféle ebadta kiskölyök indul el a járdán a döngő léptű kukás nyomában.
- Tessék mondani, mit keres itt a Fekete Laci? - szólít meg egy otthonkás háziasszony.
- Filmet forgatnak, ő a címszereplő, a Kinizsi Pál - mondom, mert már beavatott vagyok. - Ismeri őt? - kérdezek vissza, mert a bennfentesként hangzó ,,Laci" erre utal. - Igen, persze, a televízióból! Ő a legerősebb ember Magyarországon - válaszol boldog mosollyal az otthonkás, hogy testközelből láthatja a monstrum embert.
A nyugodt hangú férfiú maga köré gyűjti az ott sertepertélő gyerekeket, int a ketrecben macskát őrző fiatalembernek, szólítják Bundit, az egyik kutyaszereplőt. A következő jelenetben sintérek jönnek, hogy feltoloncolják egy kisteherautóra a vörös macskát, a loboncos kutyát.
- Ezek a legmacerásabb munkafázisok - mondja a rendező, Mihályfy Sándor -, ezek az apró, precíziós vágóképnek való felvételek. De már befejezzük, s ha minden jól megy, év elején láthatják is kicsik és nagyok A mi Kinizsink című filmet.
- Hogy jutott eszébe ilyen idilli filmet rendezni?
- Nem annyira szelíd ez a film, annak ellenére, hogy a gyerekközönséget célozza meg, Nógrádi Gábor ifjúsági regényéből készül. A felnőtteknek is érteni kell belőle, hiszen nagyjából arról szól, hogy jön egy kivagyi polgármester, aki fél az állatoktól, ezért utálja őket, s úgy dönt, minden állatot be kell gyűjteni a lakosságtól, legyen az teknősbéka, kutya vagy macska, esetleg énekesmadár, vagy éppen papagáj. Összefognak a gyerekek, számítógéppel segítségül hívják a régmúltból Kinizsi Pált, aki melléjük áll az igaz ügy érdekében.
Nézem Kinizsi Pált, azaz Fekete Lászlót, s nem értem, hogy ebben a böhöm nagy emberben hogyan lehet ennyi türelem. Mert van jelenet, amit ötször is elpróbálnak, s vagy háromszor felveszik. S ez azt jelenti, hogy nyolcszor kell ugyanazt végigcsinálnia.
- Nem unja, hogy nem mindig fogadja el a rendező elsőre, amit megkomponálnak a kamera előtt?
- Miért unnám? Erre szerződtem, ezt csinálom. Mindegy hányszor. Én, ha bemutatózok, netán elhúzok egy Boeing-repülőgépet, vagy megemelek egy valódi malomkövet, akkor arról szól az időm.
- Mondja meg, hány tojásból eszik rántottát?
- Úgy huszonöt-huszonhatból. Persze van még benne fél kiló sonka, hagyma, meg egy vekni kenyér hozzá. Ráiszom még két liter tejet...
- Ez a reggeli?
- Fogja meg a kezem, ez itt izom, nem lekvár! - lógatja, nem megfeszíti a karját és bizony, mint a beton.
- Nem nehéz megtanulni a szerep szövegét, Kinizsi úr?
- Nem tanulom én meg. Felvétel előtt elolvasom és amikor kell, mondom. Miattam még nem kellett felvételt ismételni - teszi hozzá büszkén.
- Tanúsíthatom! - fejezi be dialógusunkat a rendező, majd kamera elé szólítja a kukás ruhába öltözött főszereplőjét.
- Még egy utolsó kérdést: Kinizsi, azaz Fekete László ezek után visszatér ,,emelgetni"?
- Csak egy kis időre. Ha minden igaz, jövőre klasszikus módon emelgethetem a malomkövet.
- Hogyhogy?
- Elkezdjük forgatni a Toldit. Na, mit gondol, ki lesz a filmbéli Toldi Miklós?
Nyerges Mária
Dátum: 2002.01.12.
Újság: Dunántúli Napló
a lap tetejére
Gyerekek emlékeit gyűjti a Titkos Napló
Immár második alkalommal jelent meg Nógrádi Gábor író ötlete nyomán a gyerekeket történések lejegyzésére ösztönző emlékkönyv Az idei Titkos Napló című kiadvány bemutatóját tegnap tartották a Petőfi Irodalmi Múzeumban. Az első Titkos Naplót tavaly decemberben adták közre, 15 ezer példányban.
A kiadvány úgynevezett cserelapját 289 településről - közöttük a határokon túlról is - 608 diák küldte vissza, ők ennek ellenében az idén ajándék naplót kapnak. Az oldalakat ismét Cakó Ferenc rajzai díszítik. Az egyes lapokon neves magyar személyiségektől, külországi hírességektől származó idézetek, aforizmák, illetve sommás népi bölcsességek olvashatók.
- Naplót írni azért jó, mert néhány hét, hónap vagy év múlva biztosan elfelejtjük, hogy ma vagy tegnap mit csináltunk, minek örültünk és mitől voltunk bánatosak - vallja a kiadványban Nógrádi Gábor , akinek reményei szerint a jövőben évről évre újabb Titkos Napló-kötetek jelenhetnek meg.
(MTI)
Dátum: 2001.11.07.
Újság: Metro
a lap tetejére
PetePite minden korosztálynak
Nógrádi Gábor kötete a legjobb gyerekregény
Bernáth László írása a NÉPSZAVÁNAK
Mi történik akkor, ha egy kisfiú reggel arra ébred, hogy a teste az apukájáé, az agya, a gondolkodása viszont továbbra is egy tizenegy és fél éves gyereké? S ha özvegy papájával ugyanez történik, csak fordítva? Itt a kísérleti laboratórium két nyulacskája, csak bele kell őket helyezni az élet hétköznapi helyzeteibe. Az összezsugorodott apukának felnőtt fejjel meg kell ismerni a mai iskolai élet viszontagságait, a gyereknek viszont egy tévécsatorna szerkesztőjeként a gyermekműsorok reklámügyeibe kell belebonyolódnia.
Nógrádi Gábor kisiskolásoknak szánt gyermekregénye, a PetePite, ezekből a kicsit komikus helyzetekből igyekszik - nem eredménytelenül, de néhol kicsit didaktikusan - kicsiholni azt a kézenfekvő tanulságot, hogy nem ártana, ha egy felnőtt, néha-néha, ismét megtapasztalná "belülről" a gyermeklét viszontagságait, a szülőkkel pedig mindig hadilábon álló kiskamaszok a felnőttek közel sem vonzó világát. Az epizódok kedvesek, egyszerűek, mondhatni: kézenfekvőek, alkalmazkodnak a kis olvasók - egyáltalában nem lebecsülendő - értelmi szintjéhez és érdeklődési köréhez.
A PetePite Cakó Ferenc rajzaival az elmúlt év legjobb gyerekregényének kijáró elismerésben részesült, s nem alaptalanul.
Dátum: 2001.06.13.
Újság: Népszava
a lap tetejére
Ránki Júlia
Anna Moll - Képzelt életrajz
A költõnõ édesapja, Vilmos Endre, szabómester, 1890-ben, tizenkilenc évesen, Élesdrõl (ma Románia) vándorolt ki az Egyesült Államokba. Néhány évig New Yorkban, majd Minneapolisban élt. Willistonban 1899-ben telepedett le. Szabómûhelyt nyitott és még abban az esztendõben megnõsült. Feleségül vette a francia származású Marie Leclerc-t. Hat gyerekük született, négy fiú és két lány. Közülük öten élték meg a felnõttkort.
Anna, harmadik gyermekként, 1905-ben született. Visszaemlékezései szerint nagyon eleven, de sokat olvasó és jól tanuló gyerek volt. Magyarul és angolul anyanyelvi szinten beszélt. Tanítónõnek készült. Húszéves korában a helyi iskolában kezdett tanítani. 1928-ban ment férjhez a magyar származású dr. André Mollhoz. Néhány évig Jamestownban laktak, ahol a férfi állatorvosként dolgozott, majd 1937-ben visszatértek Willistonba.
A házaspár 1946-ban állatmenhelyet alapított. Ide elsõsorban azok az állatok kerültek, amelyeket gazdáik meguntak, vagy amelyek tartásáról lemondtak. A menhely mind a mai napig mûködik az Amerikai Állatvédõ Liga fenntartásában.
A Moll-házaspárnak 1930-39 között négy gyermeke született, három fiú és egy lány. A legidõsebb fiú meghalt a koreai háborúban, a másik két fiú állatorvos, illetve középiskolai tanár lett. A lányuk etológusként dolgozik ma is a szülõk által alapított menhelyen.
Az állatsírverseket Anna Moll 1945 és 1970 között írta angol nyelven. A versek sem folyóiratban, sem kötetben nem jelentek meg eddig, mert a költõnõ végrendeletében úgy határozott, hogy költeményei, a személyes vonatkozások miatt, csak halála után kerülhetnek nyilvánosságra.
Anna Moll és férje a hetvenes évek közepén többször is ellátogattak Magyarországra. A költõnõ azután fordította le a verseit magyar nyelvre.
Anna Moll nyolcvanegy éves korában, 1989. augusztus 4-én hunyt el Willistonban.
Anna Moll állatsírverseit, mint az évszázad-évezred elsõ magyar kiadványát hirdeti a nogradi.hu honlap. Az angol-magyar nyelvû kis kötet korábban (csak magyarul) már kétszer is megjelent (1990, 1993), de akkor a szerzõ, Nógrádi Gábor nem leplezte le magát. Most miért volt erre szükség?
A szerzõ nem, de sokan, többek között Kardos G. György leleplezett még 1991-ben. Persze ettõl még maradhatott volna a szerzõ a továbbiakban is Anna Moll, ahogy pl. az Elõttem az élet esetében Ajar. De az ember hiú. Pláne, ha író. Bár tudom, sok embert bántott, hogy Anna Moll nem létezik. Annak idején egy debreceni könyvtárvezetõ, aki Anna Moll kötetét ajánlgatta folyton a gyerekeknek, megsértõdött, amikor kiderült az álnév, és a könyvtárában nekem szervezett találkozóra sem jött el.
Kicsoda voltaképpen Anna Moll?
Az Anna Moll név az angol állat szóból származik. (animal). Egyébként egy képzelt költõ, aki érthetõ és népszerû verseket akart írni egy verseket már nem olvasó korban. Tizenéves koromban kedvenc költõm volt Edgar Lee Masters. Az õ sírversei jelentették az indíttatást az Anna Moll kötethez. Második ok, hogy a sírvers formát választottam a story-jelleg. Ez is közelebb viheti a verseket az olvasókhoz. Ezért szól állatokról (sõt, õk beszélnek!), ezért mond el minden vers egy történetet, és ezért egy kedves nevû amerikai költõnõ írja a verseket, és nem egy "ismeretlen" magyar.
Álnéven írsz hangjátéksorozatot, kis történeteket, verseket. Mondhatnám úgy, hogy: álarcban. De mint a könyveidben és a filmjeidben, ezekben az állatsírversekben is ott van a mosolyra késztetõ finom humor. Álarc nélkül ez nem megy?
Ezt nem értem. Emberként nem jellemzõ rám a finom humor? Egy depressziós véglény vagyok? Néha egyébként igen. De magyarként talán nem egyedül. Ha Dél-Afrikából, ahol januárban Bence fiamat meglátogattam, felhívtam valakit otthon, olyan mentálisan lepusztult hang szólt bele a telefonba, hogy kedvem lett volna éjszaka végigsétálni Johannesburgon gyalog, ami az öngyilkosság egy izgalmas formája. (Olyan, mint az orosz rulett, csak tele tárral.)
1973-ban és 1979-ben jelent meg két vékony versköteted, utána csak ifjúsági regények. Ezek mind nagy sikert értek el. Közben nem is írtál verseket? Újságíróskodtál, népmûvelõsködtél, hétköznapi életet éltél. Elszáradt a költõi vénád?
Mit mondjak? Hogy a létezésért folytatott élet-halálharc fontosabb volt? Két gyerek, alagsori lakás, rossz fizetés... Ez költõk esetében elfogadhatatlan indok nálunk. Mert ugye, a költõ vátesz. Dögöljön éhen, de írja meg az ércnél maradóbbat! Vagy mondjam azt, hogy valamiért nem lehettem kedvenc? Huszonegy éves voltam, amikor Mezei András felfedezett, és le akarta közölni Forradalom címû versemet az ÉS-ben, de azt mondták neki, hogy ez az "ellenforradalomról szól". Ugyanez megismétlõdött az Alföldnél "A szabadító hõs tífuszos lányt ölelt meg" kezdetû verssel. Ugyanennek a versnek a felolvasásáért néhányan fegyelmit kaptak a Rádióban stb. stb. Miért hagytam abba a versírást? Nem vagyok egy Haraszti Miklós, nem vagyok egy Demszky. Én megírtam a verset, de hogy sokszorosítsam, meg harcoljak érte, meg tûrjem, hogy idióta béemesek üvöltözzenek velem, és ne legyen munkám, és gond legyen a gyerek tornacipõjét megvenni... Megtettem, amit megtehettem a Sebõ klub megszervezésétõl az Új Tükörben megjelent riportokig. Nem vagyok hõstípus. Belõlem mártírt csinálni szoktak.
A könnyed mûfajú Patika címû tv-sorozat, vagy a Sose halunk meg címû film, vagy a Hyppolit és a Meseautó remake melyik Nógrádiból született?
Az írás szakma, ugyanúgy, mint a cipészség. Jó cipész megrendelésre és méretre dolgozik, nem csinál mindenféle cipõket elképzelt lábakra. Hacsak nem mûvész! Tudod te azt, hogy Kertész Imre és Kardos G. György operettlibrettókat írt és igazított át negyven éve? S hol vagyok én tõlük?
A kényszer nagy úr. Negyven éve írtam egy verses mesét. Az akrosztichonjában elrejtettem egy önálló verset, amely így kezdõdött: "Pénzért írta ezt a verset, hogy nejével éhezett, hold a holdat felcserélte, hónap váltott fel hetet..."
Ezek a filmek tehát iparos munkák. Elõttem néhányan már megpróbálkoztak a Hyppolittal és a Meseautóval is. Ez utóbbit heten írták meg! S hogy miért az enyémet fogadta el Kabay Barna, a rendezõ-producer? Mert azt csináltam, amit kért: ragaszkodtam az eredeti filmhez. A Meseautó hetekig a toplista elején állt, megelõzve az összes amerikai szuperprodukciót. A filmet lehet kritizálni én aztán tudnám, hiszen filmkritikusként kezdtem a pályát 25 éve), de a tények makacs dolgok: a film népszerû. A magyaroknak ugyanis magyar tömegfilmre van szükségük. Ez kétszer kettõ. Hogy ennél jobbra? Lehet. Majd ha az értelmiség leszáll a tömegkultúra-gyûlölet magyar hagyományainak ormáról, és a kulturális vezetés a kommersz filmeket is támogatni fogja, akkor készülni fognak jó tömegfilmek. És jöhet a verseny. És a verseny az életképes értéknek kedvez.
Pár évvel ezelõtt belevágtál egy kis folyóiratba is, Tanárnõ címmel. Néhány szám után azonban abba kellett hagynod, pedig az ember azt gondolta volna, hogy a magyar pedagógusok eltartanak egy ilyen saját fórumot. Miért nem sikerült? Lehet, hogy jobban szeretik a Kiskegyed és a Nõk Lapja típusú újságokat?
Ma már nem lehet úgy indítani egy újságot, ahogy Ford az elsõ kocsiját, vagy Bill Gates az elsõ gépét csinálta, egy garázsban. Az elsõ húsz millióm hiányzott a lapindításhoz. Naiv voltam, buktam, megérdemeltem. Az más kérdés, hogy a tanárnõk többsége a nõi magazinokat szereti jobban.
Nagyon korán kezdtél az internettel foglalkozni. Most benne vagy a vikk.net elektronikus könyvkiadói vállalkozásban is, és az Anna Moll könyvet is a hálón lehetett elõször megrendelni.
Tényleg korán, ha úgy vesszük. 1971-ben a fõiskolai hallgatótársaimnak azt bizonygattam egy órán, hogy a nyomtatott könyvet fel fogja váltani valami hordozható kis szerkezet, amelyben egyetlen mikrofilmen (akkor az volt a realitás) ott lesz az egész könyv. Majd' szétszedtek! Tanú rá pl. Bácskai Júlia pszichológus és Péterffy Attila színházvezetõ. A mikrofilm helyett most chip van. Na bumm! Seckojedno! (Vajon ezt hogy kell leírni?)
A vikk.net a jövõ pici forrása, kezdete. Tíz év múlva a könyvek millióit érhetjük majd el néhány kattintással otthonról, vagy éppen a tenger közepérõl egy csónakból. Akiknek ez fáj, mert "szeretik a könyvet kézbe fogni stb", azokat vigasztalja egy adat: egyetlen magyar átlagkönyv papírjához (3000 pl., 30 dkg) kb. 2 tonna fára van szükség. Tudják hány fát kell kivágni évente a tízezer féle magyar könyv kiadásához? És tudják, hogy ez a famennyiség mennyi oxigént termel? (A kérdés ennél persze bonyolultabb, mert a nyomtatott könyv elõállításában közremûködõ iparágak vezetõi lobbizni fognak a fejlõdés ellen, ami természetes, és a nekik dolgozó munkások százezrei válnak munkanélkülivé, ami nekem is fáj, de az eldobott kõ leesik.) Az internet minden kommunikációs formát magába fog olvasztani a testi érintkezéseken - a verekedésen, a szeretkezésen - kívül. Ámbátor ki tudja...?
Újabb filmre készülsz Koltai Róbert barátoddal. És utána?
Mindig nyolc-tíz tervem van (projectem, ahogy manapság mondani szokás), amelyek párhuzamosan futnak. Ezek mindegyike egy-egy õrült alapötlet. A tervek fele elhal az álmodozás idején. Ez a jobbik állapot. A rosszabb az, ha megvalósítom õket, mert a fele, tuti, hogy veszteséges lesz és elviszi a többi nyereségét. Olyan vagyok, mint az idõs anyák: gyereket szültem, felneveltem, elhagytak, ergo: nullszaldó.
Ha konkrét tervekre is kíváncsi vagy: Cakó Ferenccel egész estés animációs báb-gyurmafilmet tervezünk. Mi az õrület ebben? Az, hogy a Csibefutam 42 millió dollárba került, nekünk pedig százezer dollárunk sincs. A másik terv egy publicitásról szóló könyv befejezése. Hét éve írom. A harmadik a Csocsó címû film Koltai Róberttel. A negyedik A mi Kinizsink címû regényem filmváltozata Mihályfy Sándorral. Az ötödik… Na, nem! Embrió-állapotban nem beszélünk a bébirõl.
Két remek fiad van. Egyikük, Gergõ, mintha a te változatos életedet folytatná: újságíró és operaénekes egyszerre. Bence Szabolcs pedig üzletember lett, Dél-Afrikában tanul és dolgozik. Most nála jártál januárban. Nagy út ez a dohos pincelakástól, ahol az õ születésük idején éltetek egyetlen szobában. Hogyan hat rád az õ új világuk?
Örülök. Nagyon mélyrõl indultak mindketten és nagyon kemény harcok után járják a saját útjukat. Nem mindig tetszik nekem az útirány, de a lendület, az akarás, a kitartás - ötös. A családi alaptétel az, hogy nincs megoldhatatlan probléma, de ha mégis kudarcba fullad egy álmunk, az a legjobb, mert abból tanulunk a legtöbbet.
(Forrás: kepes.hu)