Thomas Schmid: A ZOFFKE CSALÁD FELPÖRÖG
A Zoffke családban néha minden nagyon összezavarodik.
Anyuék összevesznek, apa titkos randevúra megy (vagy mégsem?), és Feli nem tudja magát túltenni a nyelves csókon, amit Raphael adott neki a zálogosdinál. Böbe folyton olvas, és újabban nem veszi le a pólóját a családtagok előtt. Szoni csak a srácokra hajt, meg a cuccok érdeklik. A kis Konstantin pedig az egész házban földön-kívüliekre vadászik. A kérdés az: hogyan éljük túl a családunkat, és mégis együtt legyünk boldogok?
Fordította: Rutkai Krisztina
128 oldal, keménykötés, Presskontatk Bt.
1680 Ft
KERESD A KÖNYVTÁRBAN VAGY A HASZNÁLT KÖNYVEK WEBOLDALAIN!
1. RIBIZLI VANÍLIAJOGHURTTAL
„Hé, Feli, a Zoffke családban már nem divat a köszönés?” – kiáltotta anya utánam, amikor a kertkapun át berobogtam. Mama éppen a ribizlibokroknál szedte Konstantin homokozó vödrébe a ribizlit. Nem válaszoltam, mert sürgősen a fürdőszobába kellett rohannom. A szemem sarkából még láttam, hogy a gereblye, fogaival felfelé fekszik a fűben. Nálunk mindig így fekszik a gereblye, annak ellenére, hogy apu mindig rettentően felizgatja magát ezen, és nem győzi megjósolni, hogy: „Egyszer még rálép valaki a fogaira és a nyele majd jól fejbe kólintja!”
Én azonban most nem értem rá ezzel foglalkozni.
A lépcsőn Konstantin legóból épített űr-lézer-géppuskájába botlottam, ami rögtön ezer darabra hullott szét. Sem anyához, sem a gereblyéhez, sem pedig az űrpisztolyhoz nem volt most idegem. A fürdőszobába kellett rohannom, bezárkózni, és, egyedül maradni.
Lenyomtam a fürdőszobaajtó kilincsét, közben kibújtam az utcai cipőmből. Az ajtó természetesen zárva volt.
„Engedj be!”
Rugdalni kezdtem az ajtót.
„Már a fürdőben sem lehet az ember nyugodtan!” – hallottam Szonja hangját bentről.
A lépcső aljából anyu lépései hallatszottak, aki fel is kiabált:
„Minden rendben, Feli?”
„Szonja!!! – dörömböltem a fürdőszoba ajtaján. – Engedj be!”
„Rosszul vagy?! Mi van veled, Feli?” – kérdezte mama.
„Jól vagyok, de nagyon kell…!” − válaszoltam gyorsan, csak, hogy mami békén hagyjon.
Hallottam, ahogy Konstantin a puskájának a romjait szedegeti össze.
„Milyen volt a buli Melissánál?”
„Elviselhető” – dünnyögtem.
Anya a pólójába gyűjtött legókupaccal bevonult Konstantin és Böbe szobájába.
Én tovább dolgoztam a fürdőszoba ajtaján. A parti természetesen egyáltalán nem volt elviselhető. Az elején még igen, egészen addig a hülye játékig. Én még szurkoltam is, mikor Raphael forgatta az üveget, mert azt kívántam, bárcsak felém mutasson, ha megáll. És szerencsém volt. Vagy éppen balszerencsém. Vagyis, a csuda tudja…
„Szonja, nyisd már ki… siess!” De Szoninak eszében sem volt sietni. Most már folyamatosan rángattam a kilincset.
Belül pedig Szonja nyilván azon fohászkodott, hogy mielőbb tizennyolc éves legyen, és elköltözhessen otthonról.
„Tudod, itthon már minden az agyamra megy. A kicsik, mama és papa meg… – hallottam, aztán rövid szünet következett, majd folytatta: – Nekem mondod? A lábam már majdnem olyan szőrős, mint Sigridé. És igazán nem vagyok gyakran a fürdőszobában, de alig jövök be, hirtelen mindenki ide kívánkozik. Komolyan mondom Dani, lassan begolyózok…”
Most kapcsoltam, hogy Szonja a fürdőben teljes lelki nyugalommal telefonál Danielának, vagyis Daninak, a barátnőjének, míg én itt kint kezdek becsavarodni.
A nyálamnak különös íze volt, és mintha hányingerem is volna, vagy mi. Mindenesetre nem éreztem jól magam, inkább a gyomrom, mint a fejem miatt.
A kezemet a kulcsluk köré szorítva olyan halkan, hogy mama ne hallhassa, de Szonja a fürdőszobában igen, belesúgtam a kulcslyukba: „Ha nem jössz ki, mesélek a többieknek, Niko Tintorettóról.”
Szoni azonnal befejezte a telefonálást. A hangomból, meg amit mondtam, felfogta végre, hogy gondjaim vannak.