MARCI VISSZAVÁG
Regény, 224 oldal, keménytáblás. Móra Könyvkiadó
NEM KAPHATÓ!
Nem könnyű egy ötödikes fiú élete, ha a titkosszolgálat vigyáz minden lépésére. Ha meg kell változtatnia a külsejét. Ha nem találkozhat a szerelmével. Sőt még a kutyáját is átfestik. De nincs mit tenni, hiszen Marci meg az édesapja – aki korábban beépített ügynök volt – valóban szörnyű veszélyben vannak. A világ második legjobb bérgyilkosa eredt a nyomukba: Borisz, a mérgek, álruhák és lőfegyverek nagy szakértője. Szerencsére Marciéknak a titkosszolgálaton kívül más segítségük is akad: egy jó útra tért bérgyilkos, aztán a fiú nagyszülei – akik már elhagyták a földi világot –, valamint Cili, a macskalelkű kutya. Ha valaki ráismer a szereplőkre, az nem a véletlen műve. A humoros és izgalmas ifjúsági krimi a szerző nagy sikerű regényének, a Marci örökségének a folytatása.
Nógrádi Gábor: „A Marci öröksége az interneten jelent meg először folytatásokban. Már akkor kiderült, hogy népszerű lesz, mert körülbelül százezren kattintottak rá összesen. Végül megjelent könyv alakban, és a beérkező levelek, no, meg saját magam is úgy éreztem: folytatnom kell. Már csak azért is folytatnom kellett, mert szerepelt az első részben egy halhatatlan kutya: Cili. És én is kíváncsi voltam rá, hogy mi lesz a sorsa. Örökké élni fog? Vagy visszatér oda, ahonnan jött: Marci nagyszüleinek földöntúli világába? Esetleg itt marad, és már nem is lesz halhatatlan? Remélem, ezekből a kérdésekből nem találtátok ki, hogy mi történik Cilivel, mert akkor már nem lesz olyan érdekes a Marci visszavág számotokra.
Talán nem illendő bevallani, de jobban élveztem a második rész megírását, mint az elsőét. A Marci örökségének ugyanis minden fejezetét izgalmas befejezéssel kellett ellátnom a folytatásos megjelenés miatt, és az nem könnyű mesterség. A Marci visszavág esetében azonban minden titokzatos, hátborzongató fordulat, helyzet, szereplő készen állt, és így szinte semmit sem kellett kitalálni. Most elárultam egy titkot az írói műhelyemből.”
RÉSZLETEK A REGÉNYBŐL
Tünde óvatosan Marcira sandított.
– Ki az a Borisz?
Marci legyintett.
− Nem érdekes. Egy nő. Vagyis egy férfi. Egy bérgyilkos, aki néha nagyon szép nőnek öltözik, és szuper kocsikkal jár.
− Ezt a filmet nem láttam − jegyezte meg Tünde, mire Marci elnevette magát.
Tünde örült, hogy nevetni látja a fiút. Nevetett ő is.
– Most mit nevetsz? − kérdezte. − Látnom kellett volna? Olyan jó film volt?
− Igen! − vihogott Marci. − Nagyon jó film volt. Borisz, a szőke csaj, kiugrik a kocsiból, és rálő a kutyára. Minden csupa vér. De aztán a vér eltűnik, a kutya felpattan, és támad. A nő, vagyis Borisz megint rálő, a kutyus megint feltámad. A nő megint rálő, a kutya feltámad… És így tovább.
– Ne már! − kuncogott Tünde. − Robotkutya volt?
Marciból kirobbant a kacagás. A kerítésnek dőlt, úgy nevetett. Lecsúszott a párkányra, hátrahanyatlott a táskájára és fogta a hasát.
– Na, igen…! Robotkutya! Belül csupa acél meg drót…! És benzint kellett itatni vele, hogy ugasson!...
Akkor már persze Tünde is kacagott.
– Bolond…bolond egy film lehetett! – fuldoklott. − Tényleg benzint itattak a kutyával? És kipufogója is volt, mint az autóknak?
– Na, persze! − visított Marci. − A feneke volt a kipufogója!
Aztán már megszólalni sem bírtak a nevetéstől.
Ha Tünde tudta volna, hogy a valóságban, csupán egy utcával odébb Borisz pontosan úgy lőtte szitává Cilit kétszer-háromszor, amint azt Marci elmesélte, biztosan nem rángatóznak ennyire a nevetőizmai.
*
Az ifjú angol házaspár a délutáni londoni géppel érkezett Budapestre. Nászutasoknak kijáró fogadtatásban részesültek már a repülőgépen is. A vezető pilóta személyesen köszöntötte a fiatalokat, akik az első osztályon utaztak, kényelmes fotelekben, különleges ellátással. A különleges bánásmód nem csak a nászutasoknak szólt, hanem személyükben az újságíróknak is. A férj egy híres angol képes magazin újságírója volt a helyfoglalási adatlapja szerint. A feleség ugyanennél a lapnál fotóriporter.
A Ferihegyi repülőtéren hatalmas virágcsokorral várta őket egy stewardess, majd egy tizenöt méteres limuzin szállította George és Rebecca Hitchcockot a Dunára néző luxushotelbe.
Szállásuk egy elegánsan berendezett szobából és egy nappaliból állt. Ablakukból gyönyörű kilátás nyílt a városra, a budai hegyekre, fürdőszobájukban pedig beépített medence, pezsgőfürdő és szauna szolgálta a kényelmüket.
A londiner, aki felvitte a táskáikat, bőröndjeiket, a virágcsokrot is elhelyezte egy hatalmas vázában.
− Köszönjük − mondta George, és miután a fiú távozott a borravalóval, az ifjú férj kivett csokorba kötött virágok közül egy borítékot. Kinyitotta. A borítékban egy pályaudvari csomagmegőrző-szekrény kulcsa volt.
– Van kedved sétálni egyet ebéd előtt? − kérdezte George Hitchcock a feleségétől, aki bólintott.
– Persze! Csak átöltözöm.
– Addig én lemegyek, veszek egy New York Timest. Biztosan lehet kapni a pályaudvaron.
A pályaudvaron természetesen nem lehetett New York Timest kapni. De George Hitchcock nem is ezért ment oda.
Hamar megtalálta és kinyitotta a kulcshoz tartozó csomagmegőrző-szekrényt.
A szekrényben egy csinos kis acélsarkú bőrönd lapult. Elegáns hölgyek szokták efféle kazettában tartani kozmetikai szereiket, apróbb ékszereiket, papírjaikat, csecsebecséiket.
Mire a kis bőrönddel a férfi visszaérkezett a hotelszobába, Rebeccán már egy könnyű anyagból készült nadrágkosztüm volt.
– Csinos vagy − mondta George és letette az acélsarkú bőröndöt az asztalra.
– Köszönöm − mosolygott a fiatalasszony és behúzta a függönyöket.
Aztán leültek az asztal mellé, és a férfi kipattintotta a kazetta zárjait.
A bőröndben két pisztoly, két mobiltelefon, néhány miniatürizált elektronikus felszerelés – nyomkövető, GPS, laptop – és kisebb robbantásokhoz szükséges eszközök rejtőztek.
Nászutasoknak általában ritkán van szükségük efféle dolgokra. Igaz, George és Rebecca Hitchcock valójában nem voltak nászutasok. De még csak házasok sem.