NEM VAGYOK SAMU

Regény, 144 oldal, keménytáblás. Móra Könyvkiadó
Bolti ár 2290 Ft – Online ár: 1718 Ft

ITT megrendelheted!

Én úgy szeretném szeretni a Papát! Miért nem hagyja? Ha egyedül akarok lenni, tuti, hogy rám száll. Ha nem akarok vele mászkálni, tuti, hogy elvisz magával. Úszni tanít, miközben félek a víztől. Ha állatorvos akarok lenni, bokáig állati vérben tocsogtat, hogy az élettől is elmenjen a kedvem. Rokonokhoz cipel, mikor a hátam is borsódzik tőlük. Felcsap állatvédőnek, és majdnem agyonvernek minket. Rávesz, hogy lopjak virágot, aztán lebuktat, mint parkőr. Beleszól, ha Eszternek verset írok, vagy unatkozom, vagy sírok… És amin csak röhögni lehet: fel akar világosítani! Ő! Engem! No, de már közeleg a szabadság napja, mert az én Papám nősülni akar! Hurrá! Éljen! Éljen! Vagy mégsem?!

Nógrádi Gábor: „Folytatni kellett a Papa, ne már! című könyvet, mert egyre több témám volt a nagyapa és az unoka közös világából. Két unokám, Beni és Saci naponta nőttek két centit és a lelkük egyre bonyolultabb lett. Már kezdtem őket nem érteni, és kezdtek engem nem érteni. Remélem, ezek a vidám írások nem csak engem segítenek közelebb kerülni az unokáimhoz….”

RÉSZLET A KÖNYVBŐL

Éppen kijöttem a szobából.

Pontosabban: a szobánkból, ami lüke-Bibi húgommal közös, mióta Papa elfoglalta az enyémet. (Kösz, Papa!)

Szóval, éppen kimentem a nappaliba a szobánkból, hogy sürgősen keressek valami csokit, kekszet stb. életem nagy fájdalmaira, amikor Papa jobb tenyerét hirtelen a mellemnek támasztotta és megállított.

‒ Tudod, miért unatkozol, Samukám? ‒ harsogta az arcomba. ‒ Mert nincs egy jó könyved!

Mit mondjak? Felforrt az agyvizem.

‒ Egy: nem unatkozom! ‒ vicsorogtam. ‒ Kettő: van jó könyvem! Három: ne Samukázz folyton! Nem vagyok Samu! A keresztnevem: Adorján! Szótagolva: A-dor-ján!

(Mondjuk, utálom a nevemet, de a Samukázást még jobban!)

‒ Jól van, Samukám ‒ mondta Papa ‒, nem Samukázlak, de megismétlem:…

‒ Lalalalalala! ‒ daloltam hangosan, hogy ne halljam Papa agymenését, mire Anya persze rögtön kinézett a konyhából, mert nem tudta, kit ölnek.

‒ Hülye vagy kisfiam, vagy elment az eszed? ‒ kérdezte a maga megszokott, szeretetteli anyás modorában, és visszament vacsorát főzni.

Papa persze még mindig a mellemen tenyerelt, és lökte a sódert:

‒ Látom, amit látok. Unatkozol.

‒ Na, most tévedsz! ‒ morogtam dühösen Papára. ‒ Egyáltalán nem unatkozom, oké? És támaszkodj az Európai Unióra, ne rám! Engednél tovább menni? Sürgős dolgom van!

Papa mintha nem is hallotta volna. Szabad bal kezével megvakarta a feje búbját, mint aki éppen gondolkodik, vagy viszket a feje.

‒ Szóval nem unatkozol?

‒ Nem! Nem! Nem! ‒ lihegtem szélesre nyitott szájjal Papa arcába. ‒ Értesz magyarul, Papa?

‒ Egy kicsit ‒ bólintott Papa. ‒ Te azonban nem mostál fogat.

‒ Mi? ‒ kaptam hátra a fejem, mert sejtettem, mire céloz. ‒ De igenis, mostam.

‒ Tegnap ‒ mondta Papa.

‒ Nem tegnap ‒ mondtam én. ‒ Ma reggel.

‒ És most délután hat óra van ‒ mondta Papa. ‒ Samukám, minden étkezés után fogat kell mosni. Nem tudtad? Ha így rálehelsz Eszterre, a kiscsaj beszédül a pad alá a szájszagodtól.

Néztem a Papára, de szemmel nem lehet ölni.

Ő aztán tudja, hol van a legsebezhetőbb pontom! Naná, hogy Eszter!

‒ Oké! ‒ mondtam. ‒ Megyek fogat mosni. Most boldog vagy?

‒ Samukám ‒ vette el a tenyerét a mellemről Papa ‒, én akkor vagyok boldog, ha te boldog vagy.

Számoltam tízig, mert egy iskolapszichológus két éve azt mondta, amikor elvittek hozzá, mert összerugdostam Lebényit, aki csúnyát mondott Anyára, hogy ha hirtelen dühös leszek, számoljak tízig.

Most azért kellett számolnom, mert majdnem azt mondtam a Papának, hogy: ha boldoggá akarsz tenni, menj vissza Nyíregyházára, légyszí! És szeretni foglak a sírig!

Harmincig számoltam, az a biztos, aztán elmentem fogat mosni.

Papa persze öt másodperc múlva megjelent a fürdőszoba ajtajában.

Én, lökött, elfelejtettem bezárni!

‒ Azért gondoltam, hogy unatkozol ‒ magyarázta nyugodtan, mivel tudta, hogy tele a szám fogkrémmel, és így nem tudom leállítani ‒, mert félórája kijöttél a szobádból, gyümölcsös joghurtot nassoltál, aztán bekapcsoltad a tévét, néztél valami eszement mosószappanoperát öt percig, aztán kikapcsoltad, majd bementél a kamrába csokit keresni, de nem találtál, tehát rágcsáltál egy kis mogyorót. A mogyorózást követően az ablakhoz álltál, és elmélyülten piszkáltad az orrodat. Így volt? Így volt. Ha ez nem unatkozás, akkor micsoda?

Dühömben hirtelen akartam válaszolni, amitől lenyeltem a fogkrémet habbal együtt.

‒ Mi van Samukám? ‒ ütögette a hátamat Papa, mert fuldokolva köhögtem, miközben színes fogkrémbuborékokat köpködtem tucatszám. ‒ Te így mosol fogat? Nem kell lenyelni a fogkrémet. Azt ki kell köpni. És mindig körkörösen sikáld a fogaidat! Három percig alul, három percig felül.

Valami ijesztően állati hang törhetett ki belőlem, ami egy hiéna üvöltését keverte egy haldokló elefánt halálordításával, mert Papa udvariasan kiugrott a fürdőszobából, és becsapta az ajtót.

Húsz perc múlva, amikor már az ágyamon feküdtem, és azon gondolkodtam, milyen boldog Lebényi, akinek a nagyapja a Déli sarkon meteorológus, kopogtatást hallottam.

‒ Nem szabad! ‒ üvöltöttem, mire kinyílt az ajtó, és belépett Papa.

‒ Azt mondtam: nem szabad! ‒ ültem fel az ágyon, mire Papa megtorpant.

‒ Bocs! ‒ mondta. ‒ Nem hallottam. De ha már itt vagyok, nézd, mit hoztam! ‒ És felemelte a kezében szorongatott könyvet. ‒ Ezt olvasd el, nem fogsz unatkozni!

Már megint kezdi! ‒ gondoltam. ‒ Most hányig számoljak?

‒ Az olvasás a legjobb hobbi, kisunokám! A Mama is sokat olvasott. Én is. És ez a könyv, hidd el, letehetetlen ‒ mondta, és letette az ágyamra Erich Kästner A két Lotti című regényét, meg egy csomag kekszet.

‒ Papa! ‒ néztem a nagyapámra, akinek úgy ragyogott az arca, mint Anyának este, ha bevakolja krémmel. ‒ Én ezt a regényt már kétszer olvastam. Felfogtad? Nem egyszer! Kétszer!

‒ Nem baj, Samukám! ‒ mondta Papa. ‒ Figyeld meg, harmadjára még sokkal jobban fog tetszeni. ‒ És ezzel kiment.

Megőrülök!

Éreztem, megőrülök.

Vagy átmegyek vámpírba, és Papának annyi!

Idegbajomban felkaptam a könyvét, kinyitottam, hogy széttépjem darabokra, papírfecnikre! És az egészet megegyem, felzabáljam, ha megfúlok, akkor is…!

Na, most a könyv ott nyílt ki, ahol a két Lotti, akik valójában ikertestvérek, először találkoznak a busznál.

„A kocsiajtó keretében végül fölbukkan ingóságaival a huszadik kisleány is. Komoly nézésű jószág… /…/ nyugodtan lemászik a lépcsőn. Lent aztán zavart mosollyal néz körül. Hirtelen meghökken, s tágra nyitja a szemét. Rábámul Luisére. Most Luise is kimereszti a szemét. Riadtan fürkészi a jövevény arcát.

A többi gyermek és Ulrike kisasszony döbbenten nézeget egyikről a másikra. A kocsivezető hátratolja a sapkáját, megvakarja a fejét, a száját meg tátva felejti. Vajon miért?

Luise és az új kislány a megszólalásig hasonlítanak egymásra.”*

‒ Vacsora! ‒ riasztott fel az olvasásból Papa hangja egy óra múlva. ‒ Samu! Bibi! Kezet mosni!

Éppen ott tartottam, hogy az anya megtudja: Lotte, nem Lotte, hanem Luise. Fantasztikus rész!

„A tányérok cserepekben hevernek a földön. Luise elejtette őket. Szeme tágra nyílik a rémülettől.

- Luise! - ismétli az asszony szelíden, és kitárja a karját.

- Anyukám!

A gyerek úgy kapaszkodik anyja nyakába, mint a fuldokló, és szenvedélyesen zokog. Az anya térdre roskad, és remegő kézzel simogatja Luisét.

- Gyerekem, édes gyerekem!”

Persze, hogy folytak a könnyeim, miközben szopogattam a kekszet, hogy minél tovább tartson.

De Papa hangja megint betört a szobába:

‒ Gyerekek! A fületeken ültök? Vályúhoz!

‒ Nem vagyok éhes! ‒ ordítottam ki.

Istenem! Miért éppen az én Papám ilyen?

És miért van mindig igaza?