ALATTUNK A KINCS

Regény, 9+, 144 oldal, kartonált, behajtott füllel, Móra Könyvkiadó

ITT megrendelhető kedvezménnyel!

A Bolond Bélának csúfolt öregember évtizedek óta arról énekelget Zeréndváron, hogy kincs rejtőzik a város alatt. Senki sem hisz neki, csak a negyedikes Sipos Tomi meg néhány osztálytársa.

De vajon hogyan bizonyosodhat meg a bátor kis csapat, hogy az öreg igazat énekel? És ha a kincs valóban létezik, hogyan találhatnak rá egy földalatti labirintusban? És ha megtalálják, pontosan mit találnak? És ha eltévednek, akad-e valaki, aki segít nekik? És ha valaha újra a felszínre bukkannak, kié lesz majd, amit találtak?

Nógrádi Gábor izgalmas és szórakoztató, ugyanakkor komoly kérdéseket feszegető regénye Ritter Ottó rajzaival jelenik meg.

Részlet a regényből:

BOLOND BESZÉD?

Az osztályterem ablaka nyitva. Valaki énekelget az utcán.

Az éneklőnek dörmögős, reszelős, öreges hangja van.

„Több énekem nincsen,

alattunk a kincsem,

tudom én, tudom én,

nem leszek mindig szegény.”

A negyedik bé csintalanabb gyerkőcei kuncognak.

Persze Sipos Tomi kezdi. Vigyorogva pislog az ablak felé, rozsdavörös haja ezerfelé áll.

Tomi kezdi a nevetgélést, a tüsihajú, szemüveges Pap Feró meg a kövérkés Vatta Gabi folytatja. Persze vihognak a lányok is: a pisze orrú Szép Olgi, a vékony, magas Tóth Mara, a pici, fürge Bencze Edina, akit Dinának becéznek.

Nevet az egész negyedik b.

Erzsike tanítónő, akit a gyerekek Tancsinénak hívnak a háta mögött, becsukja az ablakot.

Aztán megfordul, és a nevetgélőkre néz.

Nem mond semmit, csak néz a szépségesen szép kék szemével komolyan.

A nevetgélés lassan abbamarad.

Sipos Tomi jelentkezik.

A tanítónő összevonja a szemöldökét.

Tomi sokszor megzavarja az órát. Megzavarja nem oda való kérdéseivel.

– Mondd, Tomikám, mondd! – sóhajt Erzsike néni, és kissé félrebillenti a fejét, mint a kíváncsi kutyus, ha kedvenc játéka nevét hallja.

Tomi felpattan a székéről.

– Én ismerem azt a bácsit, aki énekel! Bolond Bélának hívják.

Az osztály persze megint vihogni kezd.

„Bolond Béla! Bolond Béla!”

Mindenki tudja, hogy a kisvárosban, Zeréndváron, ahol élnek, a furcsa, énekelgető öreget Bolond Bélának csúfolják. Mégis vicces, hogy Tomi kimondja, ki meri mondani a bácsi csúfnevét. Ez a Tomi!

– Nem így hívják! – mondja a tanítónő, és némi fenyegető lendülettel felemeli a kezét, tenyérrel kifelé, mint aki megállít valakit, vagy azt mondja, hogy: „vigyázz a szádra, Tomi, mert holnap téged csúfolnak, és neked sem esik majd jól!”

Csend van az osztályban. Mindenki kíváncsi, mit mond szeretett Tancsinénijük.

Ő azonban nem akarja bolondbélázással tölteni az időt. Tanítani szeretne. Környezetismeret óra van. „Bár a környezetünkbe – gondolja a tanítónő –, tehát Zeréndvár életébe éppenséggel az énekelgető idős ember is beletartozhat… Ő is a környezet, a város része.”

– Nem így hívják a bácsit – ismétli, és komolyan folytatja: – Katona Béla a neve. Legalábbis mi így ismerjük. Így nevezte el a város. A valódi nevét nem tudjuk. A háborúban megsebesült és a memóriája… Szóval az emlékezete nagy részét elvesztette. Van, amire emlékszik, van, amire nem. A nevére éppen nem. Nem kellene csúfolni. Mióta itt él, énekelget. Van még kérdés?

Mint amikor kinyitják a csapot és ömlik a víz, a negyedikesek egymás szavába vágva kiabálnak.

– Hogy’ sebesült meg?... Az ovival szemben lakik… Ja, az a dilis öreg?... Anya mondta, már százéves… A fején mindig ugyanaz a sapka van! … Igen, igen, télen, nyáron…! … Az a zöld csákó? ... Aha! Az katonasapka, te! … Lehet, hogy iszik. A részegek szoktak danolászni az utcán: la-la-la-la-la-la-la! … Mindig azt énekli, hogy kincs van a talpunk alatt… Hol? A pincében?...

Erzsike tanítónő ismét felemeli a kezét.

A negyedik b elhallgat.

A tanítónő az asztalához sétál, és szembefordul az osztállyal.

– Gabi, azt kérdezed, hogyan sebesült meg. Felrobbant a közelében egy gránát, és légnyomást kapott. Edina, azt kérdezed, van-e már százéves. Annyi nincs, de majdnem. Kilencvenöt talán. Mara jól mondja, mindig ugyanaz a zöld sapka van a fején. A katonasapkája. Ferike szerint az öreg iszik, azért énekelget…

– Bocsánat! – áll fel Pap Feró, és megigazítja a szemüvegét. – Nekem az unokatesóm mondta…

– Az unokatestvéred téved! – inti le a tanítónő a fiút. – Talán Béla bácsi is iszogat, mint sajnos Zeréndváron sokan, de én még nem láttam részegen. Végül pedig Olgi kérdezte, hogy mi igaz a város alatti pincéről. Az nem pince, hanem pincerendszer. De mondhatjuk alagútrendszernek is. Még a középkorban, hatszáz-hétszáz évvel ezelőtt építették. Oda bújtak az emberek a tatárok meg a törökök elől. Róluk tanulunk később. Akkor is odamenekültek a zeréndváriak, amikor járvány volt. Sajnos, már ti is tudjátok, mi az a járvány…

– Az én Papám is beteg lett, de meggyógyult – szól közbe Szép Olgi.

– Örülök neki! – mondja a tanítónő. – Szóval oda le, a föld alá menekültek az emberek az ellenség meg a betegségek elől. De ma már azokat az alagútjáratokat nem szabad használni. Életveszélyes. Szigorúan tilos lemenni. Több helyen ledőlt a fal, beszakadt a mennyezet. Bármikor bárhol beomolhat.

Sipos Tomi felkapja a karját a levegőbe. Majd kiesik a padból úgy nyújtogatja a kezét. Ő így szokott jelentkezni.

– Erzsike néni! Erzsike néni!! Fontos! – lihegi, mint akinek ki kell menni vécére, de azonnal.

– Tessék, Tomi! Mi olyan fontos?

Tomi felugrik és hadarni kezd.

– Lehet, hogy tényleg kincsek vannak a pincealagútban? Lehet, hogy a Bolond… vagyis, bocsánat… a Béla bácsi igazat énekel? Anyukám sokszor hallotta kislány korában… A nagybratyóm meg egyszer azt mondta, hogy talán oda rejtették a katonák, amit összeraboltak a háborúban.

– Szó sincs róla, Tomika! – mosolyodik el Erzsike tanítónő. – Az alagutakat, a járatokat a háború után sokszor átvizsgálták, hogy nincsenek-e ott fegyverek, bombák. Vagy nem rejtőzik-e még ott valaki, katona, ellenség. Hidd el, ha lett volna odalent kincs vagy bármi értékes dolog, megtalálják! Béla bácsi énekelget ezt-azt, de amit mondogat, az csak egy szegény idős, sérült ember képzelgése. Bár lenne ott kincs! Nagy szükségünk volna rá. Épülhetne végre egy nagy tornaterem, hogy ne az udvaron vagy éppen az osztályban kelljen megtartani néha a testnevelés órát. Aztán meg új orvosi rendelő kellene Zeréndváron. Meg egy öregek otthona. Régen tervezik. Egy olyat például, ahol Béla bácsi is jobban érezné magát, mint az óvodával szemben, Szabóéknál a kerti kunyhóban, ahol lakik. Szabóék dolgoznak, nem tudnak már figyelni, vigyázni rá. Nem tudják gondozni, ápolni…

Felzeng az óra végét jelző dallamos csengő.

– És ha mégis van kincs valamelyik alagútban…? – kiáltja Tomi. – Csak nem találták meg…! És ha mégis…?

Erzsike tanítónő nem-et int a kezével, és nevet.

– Kincs, az nincs, Tomika, de az órának vége van! Ezt jól elbeszélgettük!

A Dina névre hallgató pici Bencze Edina odaszalad a tanítónőjéhez, és átöleli a derekát, ahogy szokta.

– Ez volt a legjobb környezetismeret óránk! Beszélgessünk így máskor is!

Az osztály zajong, hogy: igen! igen! A tanítónő nevet, hogy: na, persze! na persze! Csakhogy ez nincs a tananyagban.

Aztán indul mindenki ebédelni vagy haza, mert dél van, és a negyedik b-nek aznap ez volt az utolsó órája.

De a titok, a rejtély magocskája, amelyet az öreg éneke és a tanítónő magyarázata elültetett a fejekben, virágozni, lombosodni kezd a fantázia, a képzelet talajában, ahogy egy rendes magocskához illik.