Lángoló nyaram - Dávid és Dorte

Dávid gátlásos, tizenöt éves magyar fiú. Dorte derűs és természetes dán kamaszlány. A szüleikkel nyaralnak egy görög szigeten – és egymásba szeretnek.
Együtt fedezik fel a környék eldugott öbleit és furcsa figuráit: a szállodai románcok hőseit, hősnőit, a nehéz sorsú matrózokat, a parti bunkerben lakó barátságos asszonyt, valamint az örökké komor szír férfit meg társát, az örökké optimista afrikai menekültet. Leginkább persze egymást fedezik fel: Dorte és a déli napfény feloldja Dávid gátlásait, és a pár fülig merül a testi-lelki örömökben.
A humoros, kalandos történetet a kamaszszerelem lassan kibontakozó erotikájának őszinte ábrázolása teszi különleges élménnyé.
14+

216 oldal, kartonkötés, Móra Könyvkiadó

Ára: 2399 Ft - Online ár 1799 Ft

ITT megrendelhető

RÉSZLET A REGÉNYBŐL

MÁSODIK NAP DÉLELŐTT

kiderül, hogy nem az az öböl az öböl, amit Dorte öbölnek nevezett, hanem egy másik öböl az öböl, amelynek meglátogatását gátlási okokból mellőzöm.

Reggeli után azonnal leszaladtam a partra.

Már nem bántam, hogy előző este olyan hülye voltam. Már nem bántam, hogy felmásztam a pálmafára, és kiröhögtettem magam. Nem bántam a horzsolásokat, meg azt a rettenetes csípő érzést sem, amit a szesz okozott, amikor a sebeket anya fertőtlenítette.

Megtervezni sem lehetett volna szebben az ismerkedésünket. /…/

Szóval lerohantam a partra, hogy újra lássam Dorte gyönyörű fekete szemét, rövid sötétbarna haját a szőke csíkkal, na, meg mindent, amit a fürdőruha látni enged és nem enged.

Csakhogy Dorte nem volt a parton.

Sem ő, sem a szülei nem voltak a parton.

Nem értettem.

Azt mondta: „Az öbölben találkozunk.”

Ez egy öböl. Jobbra, balra szirtek, közrefogják a tengert. Ezt hívják öbölnek a lexikon szerint. Vagy van egy másik öböl is? Mondta volna.

Lehet, hogy még nem jöttek le a partra? Reménykedtem.

Gambó most is a büfében, a pult mögött állt, és vigyorgott.

Odasomfordáltam.

Éppen kiszolgált.

Nem akartam zavarni a munkában, mert négyen-öten vártak rá, de nem sokáig bírtam.

‒ Hello! ‒ mondtam a pult végéről, mint haver, akinek meg van engedve, hogy beleugasson a sorállásba.

Gambó dobott egy vigyort, de közben az előtte álldogáló hájas pasinak nyomta a szöveget, ahogy szokta, és öntötte a lét, meg adta a szendvicseket, mint akinek négy keze van.

A kaja, pia egy része tálcára került, azt Mohammed vitte ki a lustább vendégeknek. A szír kontyosnak most is olyan komor volt az arca, mint tegnap. Lehet, hogy az anyja arab volt, de az apja tutira az egyiptomi szfinx. (Igaz, ha én arab migráns lennék, még az övénél is komorabb pofát bírnék vágni. Pláne, ha még magyar is volnék közben!)

Nem akartam Gambót zavarni, meg közönség előtt érdeklődni Dortéról, de most várjam meg, amíg az egész üdülőt kiszolgálja?

‒ Nem láttad? ‒ kérdeztem.

‒ Kit? ‒ vigyorgott rám.

Naná, hogy tudta, kit! Szívatott. Elhúztam a számat.

‒ Ja? A nagy Őt? ‒ kérdezte, és a pult előtt álló fülelőkre vigyorgott.

Azok meg rám. A szemükben láttam, ahogy csúszom lefelé a fáról.

Csodás! Kösz, Gambó! Miért nem rajzolod rögtön az égre egy repülőgép fehér kondenzcsíkjával az átlőtt szívbe, hogy „Dávid & Dorte szerelmesek!”?

Jó barát! Vajon milyen lehet ellenségnek?

Persze tudtam, hogy csak viccelget. Szórakoztatja a hordát. Mert olyan baromi vicces, hogy egy srác halálos szerelmes egy lányba, ugye? Meg főleg olyan ritka. Az emberiség hét és félmilliárd tagjából hatmilliárd szerelmes. Másfélmilliárdnak pedig nincs kajája meg ivóvize, és pillanatnyilag nem a dugáson jár az esze. Vagy ki tudja? Még sose éheztem.

‒ Szerintem odaát vannak ‒ mondta aztán segítőkészen, és kacsintott.

Elég bambán pisloghattam rá. „Odaát?” Hol? Cipruson?

‒ Nudiznak ‒ mondta végül Gambó, és a pultos vendégseregnek megint fülig ért a szája.

Észből nem sok van Európában, de képzelőerőből egy kamionnal.

Kábé annyit tudtam nyökögni, mint töri órán az első világháborúról. („Mikor Hitler hatalomra jutott…” – kezdtem, mire Zoli bá’ beírta a karót.)

‒ A szirten túl van egy öböl ‒ magyarázta a hájas férfi magas, éles hangon, mintha egy nő bújt volna el a tüdejében. ‒ Ott napozhatsz textil nélkül. Jó hely! Menj nyugodtan! A vendégeknek ingyenes. Mi is oda megyünk.

‒ Szuper. Kösz! ‒ morogtam, és végignéztem rajta.

Nyugodt partszakasz lehet a nudi. Ha ez levetkőzik, a cápák elmenekülnek. Vagy odagyűlnek ebédelni.

Elindultam a napozóágyak felé. Az agyam nem nagyon működött. Ott van Dorte a szirten túl és meztelen? Ott van az anyukája meg az apukája is ugyanúgy, textil nélkül, ahogy ez a zsírtank mondta? Valahogy nem tudtam elképzelni. Illetve éppen az zavart, hogy el tudtam képzelni. Le kellett ülnöm egy napozóágyra. Azt mondta a reggelinél, hogy az öbölben találkozunk. Azt gondolta, hogy ott találkozunk? Azt gondolta, hogy oda megyek, és leveszem a gatyámat én is, meg ő is, ahogy mindenki, és lógatom a kukimat, mint egy valóságshowban? Ez náluk Dániában természetes? Hát nálunk nem!

/…/