Íróiskola 10-16.

 

"Aki szeretne megtanulni verset, novellát, mesét, vagy filmet írni, az először olvasson!"

 

Íróiskola 10.

Remélem, nem volt nehéz az elmúlt héten feladott szöveg kijavítása. Bár az ilyesmi, ha a mi szövegünkről van szó, nem is olyan könnyű. Én magam még a regényeim írása közben is elkövetek efféle hibákat. Kihagyok egy kifejezést, rossz sorrendbe rakom a szavakat, sőt, bevallom nektek, néha még a ragozást is eltévesztem. Az ok minden esetben ugyanaz: figyelmetlenség. Magamban általában jól mondom a mondatot, de leírás közben valami hiba történik, amit akkor nem veszek észre. Miért? Mert jól gondoltam, csak rosszul írtam. Később persze sokszor átolvasom a kéziratot (így nevezzük egy mű szövegét) és általában rábukkanok a helytelenül megfogalmazott mondatokra.

A hétköznapi élőbeszédben gyakran előfordul, hogy nem mondod ki az alanyt, azaz nem nevezed meg, hogy kiről van szó, mert akinek beszélsz, az tudja. Például hazaszaladsz az iskolából, és azt mondod, hogy "már megint oldalba vágott a táskájával". A mamád rögtön tudja, hogy kiről van szó, mert talán előző nap is ez történt, s akkor hosszan beszélgettetek az esetről. Ha ugyanezt leírod, akkor mindig figyelned kell, hogy az olvasó pontosan tudja: ki cselekszik? Kiről van szó? A múlt heti feladat éppen erre akart példát adni.

Hortobágyi Ágnes a pályázatra egy mesét küldött Békéscsabáról. A mese ugyan nem a megadott témáról szólt, de érdemes felidézni, mert talán mindannyian tanulhatunk belőle. Ágit a történetben meseországba repíti éjszaka egy hattyú, ahol találkozik kedvenc meséinek főszereplőivel. De nem ám a mese keretein belül, hanem azon túl, mintegy a mese utáni időben. Piroska az öregek otthonában ápolónő, Hófehérkének van egy kisfia, Hamupipőke hozzáment a herceghez, miközben gonosz nővérei egy fogadóban mosogatnak és takarítanak. Mindezt csak azért idéztem fel, hogy látható legyen: írásunk közben a képzeletnek nagyon nagy szerepe lehet. Gyerekkorban általában mindenki sokat "ábrándozik", persze, leginkább saját magáról. Ez nagyon jó dolog. Az életben többnyire azt tudjuk megcsinálni jól, amit előre elképzelünk. (Persze, ha csak elképzeljük, és nem harcolunk, tanulunk, dolgozunk azért, hogy megvalósuljon az álom, akkor csak álom marad.)

Örömteli olvasást és írást kívánok!

Íróiskola 11.

Olyan híreket kaptam, hogy Magyarországon a gyerekek keveset olvasnak. Engedjétek meg, hogy az íróiskola keretében most egy kicsit az olvasás fontosságáról írjak ismét.

Úgy öt éves lehettem, amikor anyám megtanított olvasni. Arra már nem emlékszem, hogy hogyan tanított, de első osztályos koromban már egészen jól olvastam. Több kedvenc olvasmányom is volt, de a legkedvesebb mind közül a Tizenkét hónap című orosz mese és az Öreg néne őzikéje. Ezeket újra és újra elolvastam, szinte kívülről megtanultam.

Ekkor anyám már nem élt.

Éppen mostanában fészkelődött a fejembe a gondolat, hogy talán éppen azért olvastam megállás nélkül minden szabad percemben, mert addig sem kellett azon gondolkoznom, hogy hol van az anyám, és mit jelent az, hogy meghalt. (Amit kamaszkoromig nem is hittem el. Mármint anyám halálát. Ha Budapesten jártam, mindig ide-oda lestem az utcákon meg a villamoson, hogy mikor tűnik fel. Mert, azt mondták, Pesten halt meg a kórházban. De miután nem halt meg - gondoltam -, biztosan itt él.)

Persze lehet, hogy nem csak anyám halála miatt olvastam. A gyerek azt csinálja, amit maga körül lát, amihez hozzászoktatják. Ha a szülők és a nagyobb gyerekek olvasnak, és a kisebbek látják, hogy ez jó dolog, ők is olvasni fognak majd. Ezért szoktam író-olvasó találkozókon mindig elmondani, hogy a nagyobb gyerekek felelősek a kistestvéreikért. Ha nem olvasnak fel a kicsinek, ha nem kérnek ki a könyvtárból óvodás öccsüknek, húguknak való könyveket, nem várhatják, hogy néhány év múlva a testvérük majd olvasó ember lesz. Pedig az olvasás a boldogságra nyíló ajtó kulcsa lehet. Az olvasás ugyanis gyógyszer - megnyugtatja a lelket, ha az beteg, vagy háborog. Az olvasás csokoládé, mert jó érzéseket kelt. Az olvasás tudás, mert olyan ismereteket hordoz, ami az önismerethez, a sikerhez, és az életben maradáshoz kell.

Ugyanakkor be kell vallani, az olvasás: munka. A szöveget végig kell olvasni, meg kell érteni, a szavakkal megfogalmazott dolgokat el kell képzelni, a gondolatokat fel kell dolgozni. Erőfeszítést kíván. De a csúcsra sem lehet feljutni úgy, hogy az ember nem mássza meg a hegyet. S csak a csúcsról látszik igazán, hogy milyen gyönyörű a táj.

Örömteli olvasást és írást kívánok!

Íróiskola 12.

Bizonyára megfigyelted már, hogy íróiskolánkban nem olyan szabályosan, leckéről leckére haladunk, mint a suliban, mondjuk, matekból vagy irodalomból. Ennek egyik oka, hogy nincs tankönyvünk, a másik, hogy nehéz ezt a mesterséget megtanítani, a harmadik ok, hogy aki meg akar tanulni írni, annak olvasnia kell először, s minél többet. (Ezt nem győzöm elégszer hangsúlyozni.)

Amikor beszélni tanulunk kicsi korunkban, akkor is százszor és százszor halljuk szüleinktől és másoktól a szavakat, így tanuljuk az értelmüket, s a használatukat. Valahogy így kell megtanulnunk mindent. Aki azt gondolja, hogy elolvassa a történelem-leckét egyszer-kétszer és már tudja is, az téved. Talán, ha jó feje van, másnap még valamennyi megmarad az olvasottakból, de néhány nap múlva már a felére, a negyedére sem fog emlékezni. Ahhoz, hogy tíz év múlva is tudja, amit megtanult, igen alaposan és igen sokszor kell elolvasni, átgondolni, visszamondani. Valahogy így kell megtanulni írni is. Az ember elolvassa Mikszáth, Móra novelláit, vagy éppen valamelyik Harry Potter könyvet, és az agyában összegyűlik a sok szó, mondat, fordulat. Ezeket akaratlanul elraktározza, s amikor írni kezd, ugyanolyan módon formálja a saját tehetsége és képességei szerint a mondatokat, ahogy a beszédében használja a gyerekkorában másoktól megtanult szavakat. Mert senki sem születik úgy, hogy azonnal tud beszélni vagy írni. Sok évig kemény munkával tanuljuk mindkettőt.

No, de hogy most valamit tanuljunk is, beszéljünk a szereplőkről. Mármint annak a történetnek a szereplőiről, amelyet meg akarunk írni.

Ha megfigyelitek, a nektek legjobban tetsző mesék, novellák, regények szereplőiről nem volna nehéz beszélnetek, nem volna nehéz néhány jellemző szóval bemutatnotok valakinek, aki az adott szöveget még nem olvasta. Vajon miért? Mert a jó író minden szereplőjét egyéni külső és belső tulajdonságokkal ruházza fel. Csak néhány szóval jelzi például, hogy milyen a figura termete, az öltözete, esetleg az arca. Néha egy mozdulatával, gesztusával, mondatával is jellemez. Ma már ritkán szokták a belső tulajdonságokat leírni (jó ember, rossz ember, becsületes, gonosz), mert az túl egyszerű volna, s az olvasó nem hinné el. Inkább cselekedettel, gondolattal, beszéddel jelzik, hogy milyen ember, s mit érez az adott szereplő. Nem könnyű a jellemzés, mert legfeljebb néhány mondatot írunk a figuránkról, és egy teljes, eleven embert kell az olvasó elé állítani. Szerencsére az olvasónak már vannak élettapasztalatai, és az írói jellemzést a képzeletével kiegészíti.

Nézzétek meg, hogyan mutatja be az írónő az első Harry Potter könyvben a főhős nevelőszüleit. Milyen jelzőket használ, milyen cselekvéseket tulajdonít Harry rokonainak? Néhány mondat, néhány oldal és nincs olyan olvasó, aki ezeket az embereket kedvelné. Miért?

Örömteli olvasást és írást kívánok!

Íróiskola 13.

Az elmúlt alkalommal a szereplők jellemzéséről beszéltünk. Említettem, hogy egy szereplőt nem csak a külső, hanem a belső tulajdonságaival, esetleg a cselekvésével, vagy egy-egy mondatával is bemutathatunk az olvasóknak. Erich Kastner Május 35 című regényében a főszereplőt, Konrádot, és a nagybátyját, Ringelhuth bácsit az író nem mutatja be külsődleges jellemzők felsorolásával. Nem tudjuk meg milyen magasak, azt sem, hogy kövérek vagy soványak, s nem ismerjük a hajuk színét sem. Mégis előttünk van mindkét szereplő, mintha már láttuk volna őket. Hogy lehet ez?

Csakis úgy, hogy a cselekvéseikből, a viselkedésükből, a megszólalásaikból az olvasó fejében összeáll a figura. Például tudjuk, hogy a nagybácsi egyedül él, és ha az unokaöccsével ebédel, akkor mindenféle zagyvaságot, édességet és savanyúságot szoktak enni össze-vissza. No, meg azt is megtudjuk, hogy az utcán sántikálva járkálnak, mégpedig úgy, hogy egyik lábuk a járdán van, a másik meg az úttesten.

Aztán meg a beszélgetésük is jellemző.

" Mi lelt, öcskös?" - kérdezi például a nagybácsi.

" Jaj, bácsi, a Csendes Óceánról kell dolgozatot írnom!" - válaszol Konrád.

" Csendes-óceánról? Hát ez kínos - így a nagybácsi. -

Rettenetes - mondta Konrád."

Előttem, a beszélgetés során, egy köpcös (alacsony, kicsit pocakos) 40-50 év közötti férfi jelent meg, és egy kistermetű, szőkés hajú, vékony fiú. Ez persze nem jelenti azt, hogy a ti képzeletetekben ne legyenek Kastner szereplői egészen mások. Mindenki a saját tapasztalatai alapján képzeli el egy regény figuráit. Úgyhogy számotokra lehet Ringelhuth bácsi egészen sovány ember, kis bajusszal, de olyan kövér is, hogy szinte gurul. Mert hogy ti például találkoztatok egy ilyennel vagy olyannal az életetek során, és az éppen így viselkedett vagy ehhez hasonlóan. Ebből is látszik, hogy a regényt nem egészen az író írja, hanem az író és az olvasó együtt, amint arról már - remélem - írtam az íróiskolában. Persze, ha a regény illusztrált, akkor egészen más a helyzet. Akkor a rajzoló elképzel egy figurát - kövéret, soványt, magast, alacsonyt - és az olvasó rögtön olyannak látja a szereplőket. (Arról már nem is beszélek, ha a televízióban, egy filmes feldolgozásban látjuk a történetet (például a Május 35-öt), mert ott az élő szereplő látványa nem engedi, hogy a képzeletünk dolgozzon.

Például ezért nagyobb munka olvasni, mint tévét nézni. Persze nem csak nagyobb, de sokkal izgalmasabb is, hiszen olvasás közben én együtt írok az íróval, megmutatom a tehetségemet, a képzelőerőmet, a kreativitásomat (alkotókészségemet), míg a tévé előtt csak nézek és hagyom, hogy szinte mindent más találjon ki helyettem. A különbség az, mintha te építesz homokvárat, vagy ha neked építenek, s te csak játszol vele. Vagy, ha te focizol, illetve ha csak nézed, ahogy más focizik. Vagy, ha te mégy fel a hegyre a szüleiddel erdőkön, sziklákon át, hogy fentről szétnézzetek, illetve, ha autóval felvisznek, s úgy élvezed a panorámát.

Érthető voltam?

Az egyikért (az olvasásért) meg kell küzdeni, s a küzdelem (olvasás, építés, focizás vagy hegymászás) közben a képességeidet kibontakoztatod. A másik cselekvés, amikor csak nézed, hogy mások mit találtak ki, s neked nem kell különösebben megdolgozni az élményekért, a meglévő képességeidet nem fejleszti, csak használja.

Mindenki eldöntheti, hogy okosabb, tehetségesebb, ügyesebb, izmosabb, fürgébb akar-e lenni, vagy inkább olyan marad, amilyen most.

Örömteli olvasást és írást kívánok!

Íróiskola 14.

Az előző leckékben írtam a történetekben szereplő figurákról, jellemző tulajdonságaikról és pontos bemutatásuk fontosságáról. Ahhoz, hogy ki tudjátok választani történeteitek számára a legmegfelelőbb szereplőket, sok embert kell ismernetek. Erre persze ti rögtön azt mondanátok, hogy meg sem tudjátok számolni, hány emberrel találkoztatok már életetek során, s közülük sokkal évek óta kapcsolatban vagytok: rokonokkal, osztálytársakkal, szomszédokkal, ismerősökkel. Jó, jó, ismeritek őket, elhiszem. De közülük vajon hányat tudnátok leírni pontosan és tömören úgy, hogy abból más is tudhassa, milyen emberek?

Próbáljátok ki! Vegyetek elő egy tiszta papírt, vagy ha füzetbe dolgoztok, úgy is jó, és szép sorban írjátok le egyenként, milyennek látjátok a körülöttetek élőket. Jellemezhetitek őket egy-egy szóval, de akár egész mondattal is.

A következő kérdésekre kellene válaszolnotok a név és az életkor felírása után:

Milyen jellegzetes külső tulajdonságai vannak? - Termet, arc, haj, végtagok, mozgás stb. (Vigyázat! Nem kell mindenre válaszolni, ha nem jellegzetes!)

Milyen jellegzetes belső tulajdonságai vannak? Magányosság, indulatosság, rendetlenség, okosság, vidámság stb.

Van-e valami különös a viselkedésében? /Itt akár példákat is írhattok, persze nagyon-nagyon röviden./

Van-e valami jellegzetes az öltözködésében vagy a beszédében /hanghordozásában, kiejtésében stb/?

Van-e valami jellemző szokása?

Van-e valami jellegzetes mozdulata?

Van-e valami jellemző kifejezés, amit gyakran használ?

Miután elgondolkoztatok egy-egy rokon vagy ismerős jellemzésén, és leírtatok mindent őszintén, pontosan, érdemes keresni valakit, aki szintén ismeri a felsorolt személyeket, s akivel meg tudjátok beszélni, hogy jól látjátok-e az illetőt vagy nem? Ez leginkább a szüleitek, a testvéreitek, vagy a barátotok, barátnőtök lehet. A beszélgetéseitek során újabb jellemző részletek derülhetnek ki egy-egy emberről, s azt az illető neve alá felírhatjátok.

Azért tartom fontosnak, hogy találjatok valakit, akivel megbeszélhetitek az íróiskola egyes feladatainak elvégzését, mert én nem segíthetek innen a távolból, tükörre pedig mindenkinek szüksége van. Tükörnek nevezem azt, ha valaki látja, amit csináltok és véleményt mond róla. Természetesen, nem mindig hiszünk a tükörnek, a tükör is tévedhet, de ha meghallgatjuk türelmesen egy másik ember véleményét, utána még mindig van lehetőségünk eldönteni, hogy mennyiben fogadjuk el azt a véleményt.

Jó munkát, jó szereplőkeresést kívánok!

Íróiskola 15.

Remélem megcsináltad az elmúlt heti feladatot, és sok rokonodról, ismerősödről számos érdekes, jellemző tulajdonságot írtál fel. Sőt, még abban is bízom, hogy találtál valakit, akivel megbeszélheted, jól jellemezted-e a kiválasztott embert.

Ha végigolvasod a listát, könnyen meg tudod állapítani, melyik személy lehetne alkalmasabb szereplő egy történetben, s melyik nem. Ha az általános iskolai osztálytársaimra gondolok - voltunk vagy harmincöten az V.-VIII. osztályban - néhány gyerek neve és figurája azonnal eszembe jut, míg néhányra már nem is emlékszem.

Mit gondoltok, vajon kikre emlékszem jobban?

Nyilván azokra, akik - úgy mondjuk - karakteresebbek voltak.

Karakteresebbek? Az meg mit jelent?

Valami olyasmit, hogy ezeknek az osztálytársaimnak érdekesebb, a többiek tulajdonságainál jobban látható jellemvonásaik voltak. Sarudi például nagyon szorgalmas, okos, kitűnő tanuló volt. Borbély szőke (vagy vöröses?) és érdekes mozgású. Jenei szép arcú fiú volt és nagyon határozott. Sarkadi vékony és alacsony, mint egy kis Nemecsek. Barilló magasabb volt, mint mi többiek, s arcra sem átlagos. A lányok közül Bodnár és Joanelli bukkan fel előttem, akik már tizenévesen is kész nők voltak. (Naná, hogy jól emlékszem rájuk!)

Ha egyszer novellát írnék az osztályunkról, ők valószínű szerepelnének benne, míg a többiek nem. Sokkal könnyebb ugyanis olyan szereplőkkel eljátszani, elmeséltetni egy történetét, akik az olvasó számára érdekesebbek és személyiségük könnyebben megérthető, megjegyezhető. Gondoljatok a mesékre! Erős János, Hüvely Matyi, Hófehérke, Hamupipőke - már a nevük is jelzi, hogy milyen testi vagy lelki tulajdonságaik lehetnek. De ugyanígy megvizsgálhatjuk az általatok kedvelt könyveket is. Tom Sawyer pimasz, ravasz, merész fickó, egyáltalán nem átlagos. Huckleberry Finn szelídebb, de kitartóbb, megbízhatóbb és talán bátrabb is, mint Tom. /Ők Mark Twain regényhősei. Az író néhány könyvét itt olvashatod:

http://www.mek.iif.hu/porta/szint/human/szepirod/kulfoldi/twain/

Gondolom, nem volna nehéz jellemezned Molnár Ferenc Pál utcai fiúk című regényének hőseit sem. Boka, Nemecsek, Geréb, a Pásztorok, Ács Feri - nincs köztük jellegtelen, unalmas fickó, ugye? S aztán ugrunk egyet, s Harry Pottert említem, róla is megállapítható, hogy nem átlagos még akkor sem, ha ő magát kezdetben, igencsak átlagosnak tartja.

A személyiségjegyek, tulajdonságok, jellemvonások azonban nem mutatkoznak meg egy történetben, csak akkor, ha az adott személy, a figura, a főhős cselekszik. Nagyon jó írónak kell lennie annak, aki csak felsorolja az illető tulajdonságait, s mi máris látjuk, kiről van szó. De ebben az esetben is megemlít egy-egy akciót, kis történetet, anekdotát az illetőről, hogy illusztrálja, felmutassa a felsorolt tulajdonságokat.

Próbáljátok ki mind a két módszert.

Válasszatok a listátokról egy-két szereplőt és illesszétek be őket egy rövid történetbe. A történet jellemezze őket. Lehet már ismert, mások által megírt történet is. (Például egy mesébe beírjátok új szereplőként a ti ismerősötöket. Mi történik? Hogyan jellemzi ez a történés az új szereplőt?)

Utána pedig írjatok róluk egy rövid jellemzést, mintha egy novellát írnátok, s meg kellene ismertetni az egyik szereplőt az olvasókkal, de cselekvés nélkül.

Sikeres munkát kívánok!

Íróiskola 16.

Újra és újra visszatérünk a történethez és a szereplőkhöz, amelyek kölcsönösen meghatározzák, hogyan alakul a mesénk, novellánk, regényünk, filmünk. Nem elég, ha van egy jó történetünk, de unalmasak a szereplőink. Ez a hiba gyakran előfordul kezdő írók műveiben. A mese (vagyis a történet) izgalmas, például ellopták egy beteg kislány kutyáját, de a szereplők unalmasak, mint egy ásványvízzel feldúsított édeskés üdítőital. Miről lehet megismerni, hogy egy szereplő unalmas? Például arról, hogy nem jelenik meg előttünk a figurája. Vagy nem tudunk semmi jellemzőt mondani rá (alacsony, magas, kövér, sovány, fiatal, idős stb.?), annyira szürke a figura és a beszédmód.

Például:

" A kislány beteg volt, az ágyban feküdt és a kutyáját hívogatta. Hívta, hívta, de nem hallott semmi neszt.

A kislány egyedül volt a házban. Az édesapja dolgozott, a mamája pedig kiszaladt a boltba tejért.

Hova mehetett ez a kutya? A kislány kiszállt az ágyból, a papucsába lépett és kiment a konyhába. A kutya üres vackára pillantott, aztán kinézett a kertbe. Látta, hogy a nyitott kertkaput lengeti a szél..."

Mit tudunk erről a kislányról? Milyen idős körülbelül? Egyáltalán: mi a baja? Próbáljuk megrajzolni a kislány alakját egy kicsit pontosabban.

" A kislány homloka tüzelt a láztól, szája kicserepesedett. Magára húzta a takarót, de így is fázott.

- Kócos! - suttogta. - Kócos!

A kutyáját hívta.

A kislány egyedül volt a házban. Az édesapja dolgozott, a mamája pedig kiszaladt a boltba tejért.

- Kócos! - mondta megint kicsit hangosabban, de nem hallott semmi neszt.

Hova mehetett ez a kutya? A kislány felhajtotta a takaróját, óvatosan kiszállt az ágyból. Apró lábát a papucsba dugta és kivánszorgott a konyhába. A kutya üres vackára pillantott, aztán kinézett a kertbe. Látta, hogy a nyitott kertkaput lengeti a szél.

- Kócos..."

Megfigyelhetitek, hogy bár nem írtam túl sokat a kislányról, de a betegség tünetei, a kutya halk hívása, az apró láb, a "kivánszorgott" ige használata mégiscsak jelzi történetünk főszereplőjének figuráját.

Figyeljétek meg, hogy kedvenc meséitek, történeteik, regényeitek főszereplőit hogyan jellemzik az írók. Próbáljatok meg ti is elindítani egy-egy történetet úgy, hogy már az első néhány sorban lássuk a főszereplőt magunk előtt.

Ez a heti feladat.