Nógrádi Gergely - AMIKOR A BOSSZÚ ANGYALA SÍR +15

 

Egy lány Magyarországra érkezik, hogy bosszút álljon az egykori nyilasokon, akik megnyomorították a nagyapját. Miközben azonban az agg hóhérok egymás után távoznak a másvilágra, a bosszú angyalát egy új, számára addig ismeretlen érzés keríti hatalmába.

Papírkötés, 232 oldal
Kapható: multimediaplaza.com)

 

Egy lány Magyarországra érkezik, hogy bosszút álljon az egykori nyilasokon, akik megnyomorították a nagyapját. Miközben azonban az agg hóhérok egymás után távoznak a másvilágra, a bosszú angyalát egy új, számára addig ismeretlen érzés keríti hatalmába.

Vajon elhamvad a bosszúvágy, ha felizzik a szerelem? Vagy semmi sem lehet fontosabb az igazságtételnél?

A sodró lendületű, fordulatos regényt a magyar gyerekek boldog élete reményében ajánlja minden honfitársának a szerző.

Részletek

„Az ember nem is gondolná, hogy ilyen kevés vér van egy nyolcvanéves öregúrban.

Persze az is lehet, hogy minden a vágáson múlik. Koltai Kálmán nyugalmazott állomásfőnök teste voltaképpen különösebb biológiai szennyezés nélkül szakadt háromfelé, s ez vélhetően a tehervonat irtózatos súlyának és sebességének köszönhető.

A csípő, amely alatt a vonat elszelte a lábakat, meglepően száraz maradt, a nyak feketén tátongó hasítékánál is épp csak felbugyogott a vér a lemetszett fej helyén.

– Úristen! – üvöltött halálra váltan a mozdonyvezető, s közben úgy kapaszkodott a fékkarba, hogy belefehéredtek az ujjai. – Láttad? Elcsaptunk valakit!

Mellette a segéd összeszorította a fogát. A világ minden kincséért sem engedte volna el az előtte futó vezetőasztal peremét, míg fújtatva-csikorogva meg nem állt a vasszörnyeteg. Mögöttük, a géptérből démonikus hörgés hallatszott, még hátrébb a kocsik csörömpöltek vadul, de minden vagon a sínen maradt.

A mozdonyvezető feltépte maga mellett az ajtót.

– Gyerünk! – ugrott ki a sötétbe.

– Kellemes kis éjszakánk lesz… – morogta a segéd, és követte a kollégáját.”

„Herczeg lassan elindult az ajtó felé, s közben halkan ezt mondta:

– Te is tudod, hogy minden információt komolyan kell venni. A kis Teknős Bécsben nem szokott blöffölni. Ha ő azt mondja, hogy valakit elküldtek hozzánk, azt ellenőrizni kell. Hatvannégy éve kint van. A mi emberünk. Pénzt is kapott eleget. De nem azért csinálja. Emlékezz vissza, amikor a Csákyban puskatussal vertük péppé annak a zsidó családnak mind a hat tagját, nem volt a Teknősnél lelkesebb a csapatban.

– Néha kicsit túl lelkes is volt – morgott az Őrnagy. – Weiszéknél mindenkinek elvágta a torkát, csak hogy kipróbálja a születésnapjára kapott bicskát, pedig még szükségünk lett volna rájuk.

Herczeg az Őrnagyra nézett.

– Tessék! Neki is van félnivalója, tehát komolyan lehet venni.

Az ajtó előtt álltak, amely a kerten át az utcára vezetett. Az Őrnagy összefonta széles mellkasán a karját.

– Na és mit mondott, ki küldi azt a bér… azt az embert?

– Nem tudta. De sok variáció nincs. Azok közül, akik veszélyesek lehetnek ránk, még öten élnek…”

„Catherine hallgatott. Látta maga előtt Morvay Benedek bezúzott koponyáját, ahogy véresen-fonnyadtan hever a porban. Egyre csak azt kérdezte magától, vajon lesz-e elég lelki ereje kivégezni ezt a zsíros pondrót itt a szobájában, akinek hatvanöt év alatt nemcsak a teste, de a lelke is egészen elhájasodott?

– Na, mi van? – dörrent rá a hotelportás. – Megnémultál? Vagy hiányzik az előjáték? Jó, akkor pettingképpen mesélj az áldott jó nagypapidról! Vagy meséljek róla én? Egy igazi ökör volt. Elmondta neked? Elmondta, hogy ha elköpi, hol rejtőznek a fajtájabeliek, akkor hozzá se nyúlunk? Na jó, lehet, hogy fellógattuk volna! De az még mindig jobb, mint nyomorékon leélni egy életet!

Újabb fájdalomhullám remegtette meg a férfit. Arca sárga lett, mint az avas viasz. Úgy érezte, karja-lába lassan feloldódik, akár a vízbe mártott kockacukor.

– Úgy látom, nincs kedved beszélgetni – mondta nehezen forgó nyelvvel. – Így is jó! Akkor nem maradt más hátra, mint hogy befejezzük ezt a játszmát, amelynek a jutalma: halál.

Feltápászkodott a fotelből, zakója zsebébe nyúlt. Robosztus svájci bicskát húzott elő, kikattintotta a pengéjét.

– Nagyapádat elengedtük, így kénytelen vagyok most befejezni a piszkos munkát, amit hatvanöt éve félbehagytunk!

Előrelépett egyet, de abban a pillanatban kihullott a bicska a kezéből, és hegyére fordított ujjait belemélyesztette a nyakába. Vad kegyetlenséggel kezdte dörzsölni a torkát: fuldoklott. Aztán elkapta a kezét a nyakától, és meggörnyedt. Sebesen keringett körülötte a világ. Panaszosan felnyögött, és kimeredt szemmel veregette a combjait, mintha egy kegyetlen, nyálkás állat kúszna fel a lábszárán, hogy fogait a húsába vájja. Megfordult, őrült módjára lecsapta a kilincset, és kitántorgott a folyosóra. A portásfülkébe indult, a gyógyszerért, amit roham esetén kellett bevennie. A lépcső tetején azonban megtorpant. Szája kifordult, feje lekókadt, nyaka egészen besüppedt a vállai közé. Hirtelen kihunyt a fény a tekintetében, szemgödre sötét üreg lett. Térdre zuhant, szétlottyadt a teste. Egy utolsó velőtrázó üvöltéssel előrebukott, s magával sodorva a lépcsőkorlát egyik faragott tábláját, fejjel lefelé a földszinti kőpadlóra zuhant.”

„Alattuk a város izzott és párás homályba süllyedt. Az Őrnagy elbődült.

– Itt az idő!

Cathy hüppögve rázkódott az ülésen. A sok csapás, a sok nyomorúság, ami érte, most egyszerre szakadt rá, és végtelen, langyos könnyáradatban áztatta az arcát.

– Mire vár? – mordult rá az Őrnagy. – Tegye már meg! Erre készült éveken át, nem? Most hagyja el magát, az utolsó pillanatban? Ha nekem el kell tennem láb alól öt embert, két óra alatt végzek minddel! Mit nyámnyiláskodik, az istenit magának! Repítse ezt az átkozott járgányt a mélybe! Senki se tudja majd, miért zuhantunk le. Amint Koltai és a többiek halálának oka is rejtély marad. Mystère, ahogy maguk felé mondják. Gyerünk, mademoiselle!

A lány zokogva kapaszkodott a kormányba. A viadukt legtetején haladtak.

– Micsoda gyönge egy harcos maga! – üvöltötte Bellay. – Nocsak, ilyen a bosszú angyala, amikor sír?! Tegye boldoggá az öregét. Vigyen magával a halálba, kisasszony! Ez volna Follányi számára az odaadás legszebb tanújele.

Cathy megtörölte a szemét a kézfejével, és alig hallhatóan rebegte:

– Én szeretem az unokáját, Bellay úr. Jobban, mint bárki mást. És kizárólag neki tartozom odaadással.

Az Őrnagy a lányra pillantott. Meglepetés látszott a tekintetében, s mindjárt utána végtelen keserűség.”