A HÓ FOGSÁGÁBAN

Regény, 144 oldal, keménytáblás. Móra Könyvkiadó

Itt megrendelheted kb. 20% kedvezménnyel online!
(Ha a Móra Kiadónál elfogyott, keres más terjesztőknél - Líra, Libri, Bookline - vagy e-könyvként!)

Nagyi egy kis tanyán él egyedül. Kriszti nem szeret ott lenni. Nincs számítógép, nincsenek barátok, tyúkot kell kopasztani, és mindent meg kell enni! A karácsonyt a család a nagyinál tölti általában. Most is ott lesznek. Csakhogy a szülőknek előző nap Bécsbe kell utazniuk, és Kriszti egyedül megy a nagymamához. Ráadásul a mobilja is lemerül, és az áramszünet miatt fel sem tudja tölteni. Éjszaka hóvihar kerekedik, és a nagymama váratlanul rosszul lesz. Senki sem segíthet. Vajon a szeretet egy elkényeztetett városi lányból is hőst csinálhat?

A regény, amely számos iskolában kötelező irodalom ma már, Nézz rám, Mami! címmel jelent meg korábban.

Nógrádi Gábor: „Ez könyv is a kedvenc regényeim közé tartozik. Gyerekkoromban féltem a nagy hótól, mert azt hallottam, hogy embereket lepett el, akik megfagytak. Mikor a könyvemhez anyagot, információkat gyűjtöttem, megtudtam, hogy olyan magas hó még nem esett Magyarországon, amely ellephet egy embert. Hacsak a szél fel nem halmozza például egy falnál. Úgyhogy végre megnyugodhattam.

A tréfát félretéve, bevallom, ezt a könyvet is nagyon tudatosan azért írtam, mert valami fontos dolgot be akartam bizonyítani nektek. S hogy mi volt az a fontos? Titkos képességetek létezése. Nem azt mondom, hogy ti vagytok a Harry Potter 2, hanem azt, hogy az emberben olyan fantasztikus képességek rejtőznek, amelyekről nem tud. Ezek a képességek csak akkor mutatkoznak meg, ha egy helyzet, egy probléma, egy kihívás rákényszerít, hogy a képességedet igénybe vedd. Ezért ne félj a pályázatoktól, a versenyektől,a különleges feladatoktól, és szituációktól, kihívásoktól. Lehet, hogy éppen az fogja a legjobb képességeidet megmutatni neked, amitől a legjobban félsz.”

RÉSZLET A REGÉNYBŐL

Ha Kriszti, a tizenkét éves, csinos, városi lány valahol igazán nem szeretett lenni, az Zsófi nagyi tanyája volt egy somogyi pusztán. Pláne télen utált ott lenni, amikor a hideg, a szél és a hó miatt néha egész nap bent kellett ülni a füstös, párás konyhában. Szagolgathatta a bableves, vagy valamelyik másik rettenetes étel illatát, és közben hallgatta a nagymamát, hogy így kell csinálni, meg úgy kell viselkedni, és „vedd ki a fülhallgatót a füledből, kislányom, ha hozzád beszélek!” Göndör, barna haja füstszagú lett az ilyen látogatások után, és az ott hordott ruháit is büdösnek érezte.

Idézet Kriszti naplójából: „Utálom, utálom, unom, unom! Utálom, utálom, unom, unom! A telet, a tanyát, a babot, a kapát!”

Talán érthető, ha nem tapsikolt, mikor karácsony előtt egy nappal a szülei Zsófi nagyihoz küldték.

– Holnap utánad megyünk – mondta mamája a kora reggeli készülődés, pakolgatás közben. – Egy éjszakát kibírsz.

– Egy órát se bírok ki – morgott Kriszti, és fekete szemével úgy nézte a bőröndjét, mintha egy kígyót látna kibújni belőle. – Bogarak vannak, egerek vannak, piszok van, büdös van, hideg van, nincs telefon, nincs zuhany, kint a vécé az udvaron…!

Idézet Kriszti naplójából: „És nincs ott Tímea, Nóri meg Rebi, és senki és semmi, amit szeretek! Bibó, Cicó és Didó is utálják a nagyi tanyáját. Ha ott vagyunk, betegek lesznek, és meg akarnak halni. ”

Bibó, Cicó és Didó kavinok voltak. Kriszti már nem emlékezett rá, mikor találta ki magának őket, hogy ne legyen egyedül. És hogy mindig megvédjék és vigasztalják, ha kell. Talán valamikor ovis korában, öt-hat évesen? Vagy kicsit később? Mert sokat volt egyedül. Anya és apa estig dolgoztak, és a tizenhat éves szomszéd Katilány hozta haza Krisztit az oviból, aztán meg a suliból. De Katilány mindig elment fiúzni, és Kriszti félt. Hiába égtek a lámpák és szólt a tévé. Akkor találta ki magának a kavinokat.

Bibó, Cicó és Didó, ezek az igen apró termetű lények, Kriszti derekáig értek csupán. De ahogy Kriszti nőtt, úgy nőttek, nődögéltek ők is.

A kavinoknak olyasféle lábuk meg kezük volt, mint az oroszlánoknak. És olyan kéz- és lábfejük, mint egy-egy oroszlánmancs. A hasuk, a mellkasuk és a derekuk azonban a vizslakutyákéhoz hasonlított. Ugyanakkor a fejük pedig… A fejük, mint egy makimajomé, olyasmi lehetett. Bibó fiú volt, Cicó kislány. Didó pedig szintén fiú, és a legfiatalabb kavin.

Kriszti velük beszélgetett, ha egyedül maradt. Pontosabban: a kavinok beszélgettek egymással. Például elalvás előtt, ha eloltotta a villanyt. Vagy az iskolában, órán, ha unatkozott. Vagy ha megbántotta valaki, tanár vagy osztálytárs, és duzzogott. A kavinok mindig sokat vitatkoztak. Valahogy úgy, mint Kriszti szülei. Persze főleg Krisztiről volt szó. Őt dicsértek vagy őt vigasztalták. Vagy azon gondolkodtak, hogy hogyan tudnának segíteni a gazdájuknak. Verjék meg, aki Krisztit megbántotta? Kriszti képzeletében megverték. Fogják el az éjszaka belopakodó betörőt? Elfogták. Hozzák el Kevin Spacey-t beszélgetni? Elhozták.

„A kavinokra mindig lehet számítani – gondolta Kriszti, mikor már indulnia kellett volna a nagyihoz. – Nem úgy, mint anyura meg apura.” – Amiben persze nem volt igaza, de ez a dühös Krisztit nem zavarta.

– A nagyinál még egy rendes tévé sincs, csak az a kis képernyős – folytatta panaszáradatát az anyjának, mikor a kavinok eltűntek a szeme elől. − És ha odamegyek folyton ugráltat… Meg leforrázza a tyúk tollát, ami büdös… És hideg van a szobában. Meg azzal a hideg dunyhával kell takarózni!... Meg a bili is ott büdösödik az ágy alatt!...

– Kriszti! – szólt a lányára a mamája, mint egy szigorú fogorvos. (Mellesleg valóban fogorvos volt, ha nem is olyan szigorú.) – Százszor megbeszéltük, nem?

Az a baj a szülőkkel, hogy azt hiszik, ha valamit a gyerekükkel megbeszélnek, akkor az meg van beszélve. Hatalmas tévedés. A gyerekkel csak azt lehet megbeszélni, a gyereket csak arról lehet meggyőzni, amit a gyerek is akar. Például meg lehet vele beszélni, hogy megkapja a legújabb típusú kütyüt, vagy saját tévét a szobájába. Ezen kívül meg lehet győzni arról, hogy bulit rendezzen a barátnőinek, akik aztán ott alszanak nála, hogy reggel párnacsatát lehessen vívni. Azt azonban nem lehet a gyerekkel megbeszélni, amit a gyerek nagyon nem szeretne. Legalábbis még egyetlen fiatalkorúval sem találkoztam, aki egy rövid és nyugodt beszélgetés után boldogan betermelte a tökfőzeléket, amit egyébként utált.