A GONOSZ HÉT NAPJA

Regény, 208 oldal, keménytáblás. Móra Könyvkiadó

Itt megrendelheted kb. 20% kedvezménnyel online!
(Ha a Móra Kiadónál elfogyott, keres más terjesztőknél - Líra, Libri, Bookline - vagy e-könyvként!)

Luca a ház tetején ül és énekel. Az emberek döbbenten nézik lentről, és a kislány bátyja, a tizennégy éves Alex zokogva borul térdre. Egyedül ő tudja: ha a húga lezuhan a tetőről, arról csakis ő tehet. Hét nap – ennyi kellett ahhoz, hogy a fiú mindent tönkretegyen maga körül.

Akkor kezdődött az ámokfutás, amikor az apja lelépett otthonról, és a dühös Alex ellopott egy különös, foltos kutyát. Ettől a naptól fogva a fiú csal, hazudik, ármánykodik, haragszik az egész világra. Még szerelmét, Vivit is megalázza, mert a lány nem szereti őt viszont. Hét nap telik el a gonosz jegyében – s már Alex húgának élete a tét. Vajon minden bűnre van bocsánat? Enyhítő körülmény-e a viszonzatlan szerelem, a zűrös kamaszkor és egy zsarnok apa? Nógrádi Gábor izgalmas, felkavaró regénye ezekre a kérdésekre is választ keres.

Tizenhárom éven felülieknek!

Nógrádi Gábor: „Gyerekkoromban sok mindenről nem volt szabad beszélni, ezért az élet igen-igen fontos dolgaiban nagyon buta maradtam még felnőtt koromban is. Ilyen volt például a szerelem, a szex, egyik fontos örömforrásunk, ami a tájékozatlan ember életét igencsak meg tudja keseríteni. Éppen ezért határoztam el íróként, hogy mindent megteszek, amit megtehetek, hogy ti ne olyan bamba kölyökként másszatok bele a kamaszkorba, a felnőttkorba, ahogy én tettem, és így elkerülhessétek a csalódásukat, a bánatokat, a kellemetlenségeket, hogy a betegségekről ne is beszéljek. (Ezért adtam ki a svéd Dan Höjer Kis fütyikönyv és Kis puncikönyv című műveit is.) Nagyon haragszom azokra a felnőttekre, akik még ma is azt mondják, hogy efféle dolgokról nem szabad beszélni gyerekekkel. Ők ugyanis nem csak szorongásoknak és komoly megrázkódtatásoknak, de lelki betegségeknek, sőt, halálos testi nyavalyáknak is kitehetik a nevelésükre bízott fiatalokat.”

RÉSZLET A REGÉNYBŐL

Szombaton ebéd után, három tájban bevettem magam a fürdőszobába készülni. Először is kinyomtam két pattanást. Egyet az orrom mellett, másikat az államon. Mind a kettő helyét jól bekentem anya kölnijével. Aztán levágtam a körmömet a kezemről meg a lábamról. Még jó, hogy ezt megtanultam. Ha anyának kellene most is, akkor halálra szekálna, hogy hova megyek, kihez megyek, mit csinálunk stb. Utána beültem a kádba, és olyan habfürdőt kavartam, hogy kifolyt a kőre. Azt akartam, az illat beleegye magát a bőrömbe, és ne tűnjön el estig. Háromszor dörzsöltem át magam anya flancos tusfürdőjével, amit karácsonyi díszdobozban kapott apától, és még ki se bontott. Micsoda cirkusz lesz, ha meglátja! ‒ gondoltam, de nem foglalkoztam vele.

Ha nem ilyen szitu van, mondjuk, esti zuhanynál, akkor legfeljebb egyszer szappanozom magam. Vagy egyszer se, ha film jön. Folyatom a zuhanyt kicsit, bevizezem az arcom, hogy anya lássa, aztán vetődöm a tévé elé.

Az alsónacik közül kiválasztottam egy majdnem újat. Egy feketét. Anya folyton szétmossa a cuccaimat. Nem tudom, mit használ, de szerintem, kénsavat. Kémiából jó vagyok. H2SO4. Vagy sósavat? Nehogy már a naciban kiderüljön, hogy baci van! Na, milyen rímet találtam!? Még költő is lehetek! Mondjuk, nem olvasok verset, csak ha kötelező, de az ember vagy költőnek születik, vagy nem. Nem?

Atlétát vettem. Felfogja az izzadtságot. Már amennyire.

Aztán fekete zoknit, fekete szandált, és a világoskék nyári nadrágomat sok zsebbel. Az nagyon laza. Az ingek közül a sötétkéket húztam elő. Czippán nagyi mondta egyszer, hogy illik a szememhez meg a hajamhoz.

‒ Hova mégy?

Anyának persze ez volt az első megszólalása, amikor meglátott.

Sose mondaná, hogy: jól nézel ki! Dögös vagy? Minden csaj hanyatt vágja magát, ha meglát! Ugyan már! A világért se! „Hova megyek?” Csak ez érdekes. Ha azt mondanám, hogy egy vámpírral találkozom, mert meghívott kólára, akkor is csak a tanácsait sorolná elő. „Viselkedj! Vigyázz a nadrágodra! Ne edd le magad! Légy udvarias!” És így tovább, míg ki nem tépek az ajtón.

‒ A Topolánszky hívott meg ‒ mondtam neki, hogy boldog legyen. ‒ Szülinap.

‒ Topolánszky? Akinek sebész az apja?

‒ Igen ‒ mondtam. „És cigány a nagyija” tettem hozzá, de csak magamban. Rögtön nem ájult volna el annyira, ha tudja. Nem azt mondom, hogy anyáék folyton cikizik a romákat, mint máshol. Nálunk ez nem szokás. Apa védett már romcsikat is. De azért nem örültünk volna, ha egy cigus család mellénk költözik, az tuti!

‒ Kérlek, viselkedj! ‒ nyomta anya. ‒ Légy udvarias! És ne edd le magad! Néhány ingedből csak ollóval lehetne kiszedni a foltot.

Ezt végig kellett hallgatni, sajnos, hogy bedobhassam:

‒ Kellene egy kis mani!

‒ A havi zsebpénzedet már kivetted.

‒ Jó ‒ bólintottam ‒, akkor nem viszek ajándékot Topláknak. Majd megmondom, hogy nyomorgunk. Nem telik.

‒ Pimasz vagy, mint az apád ‒ mondta anya. ‒ Menj, nézz szét a mütyürök között.

Apa egy fiókba dobálja azokat az apró biszbaszokat, csecsebecséket, amiket az ügyfelektől kap, meg külföldről hoz, mert ott éppen megtetszettek neki. Ezeket szoktuk ajándékozni.

Megnéztem a fiókot. Egy kis pucér négus csaj szobrát választottam. Fekete fából vagy kőből volt. Porszéki lehidal tőle.

‒ Mentem! ‒ mondtam anyának, és mentem.

Valamit még mondott. Talán, hogy vigyek esernyőt. Mert erősen felhőzött. Vagy azt mondta, hogy mikor jöjjek haza. De az most nem érdekelt. Apa nincs itt. Akkor jövök, amikor itthon leszek.

Luca az udvaron valami fakérget farigcsált. Az óvodában csinálnak ilyesmit. Fa kérgéből tutajt. Körbefaragja, kilyukasztja a közepét, és a lyukba tűz egy ágacskát. A lépcső mellett már vagy négy tutaj sorakozott.

Foltos Luca előtt feküdt a hasán, és fejét a mancsára biggyesztve figyelte a húgomat. Most éppen egészen kölyökféle volt. A szeme csillogott, a szőre fénylett. Átfutott rajtam, hogy ezt a kutyát be kéne vinni a tévébe. Nagy mutatvány lenne. Egyszer halódik, egyszer meg feltámad. Szerintem jó kis pénzt kapnánk.

Luca felpillantott.

‒ Hova mégy?

Kabaré! Ugyanazt kérdezi, mint anya. Nők!

‒ Közöd? ‒ vágtam a fapofát, mert tudom, hogy tudja: csak megjátszom a rideget.

‒ Mért beszélsz így? Bántottalak?

‒ Szülinapra megyek.

Rögtön felpattant.

‒ Elviszel?

‒ Persze! Majd ha veled mehetek, mikor az ovis társaiddal partizol.

Úgy csinált, mint akit nagy csalódás ért.

‒ Ó! Ne már! Akkor legalább hozz tortát!

‒ Persze! Majd beteszem a zsebembe.

Odaszaladt hozzám, és megfogta a kezemet. Puszit kellett adni neki. Már úgy nyolcéves korom óta nem bírom a rokoni nyali-falit, de a húgom más tészta.

‒ Légy jó, tesó! ‒ súgta Luca, és persze összenyálazta az arcomat.

‒ Kösz! ‒ mondtam. ‒ Most köpj egy zsebkendőt is!”